Elveszett bizalom: Egy magyar örökség története

– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, anya! – kiáltottam, miközben a nappali sarkában álltam, remegő kézzel szorítva a régi, barna borítékot. A borítékból félig kilógott apám végrendelete, amit éppen most találtam meg a padláson, egy poros doboz mélyén.

Anyám arca sápadt volt, de a szeme dacosan villant. – Nem érted, Gergő, mindent érted tettem! – mondta, de hangjában nem volt meggyőződés.

A szívem hevesen vert. Az elmúlt hónapokban minden megváltozott. Apám hirtelen halála után úgy éreztem, mintha egyedül maradtam volna a világban. Anyám ugyan ott volt mellettem, de valami megváltozott benne. Egyre zárkózottabb lett, és amikor szóba került az örökség, mindig kitért a válasz elől.

Most már tudom, miért.

A végrendelet szerint apám rám hagyta volna a családi házat és a nagypapa régi földjét Békés megyében. De anyám mindent elhallgatott előlem. A házat már eladta egy ismerősének – persze jóval áron alul –, a földet pedig valami rejtélyes módon átíratta a saját nevére. Én meg csak néztem ki a fejemből, amikor a közjegyzőnél közölték velem: semmi sem az enyém.

– Hogy tehetted ezt? – kérdeztem újra, most már halkabban. – Apám soha nem akarta volna, hogy így legyen.

Anyám leült a kanapéra. A keze remegett, ahogy egy cigarettát próbált meggyújtani. – Nem tudod, milyen nehéz volt nekem egyedül. Az adósságok… A temetés… Minden rám szakadt. És te csak tanultál Pesten, mintha nem is érdekelne semmi.

– Nem igaz! – vágtam vissza. – Azért mentem egyetemre, hogy jobb életünk legyen! Hogy ne kelljen mindig csak túlélni!

Csend lett. Csak az óra kattogása hallatszott.

Gyerekkoromban azt hittem, hogy a család mindennél fontosabb. Hogy anya és apa mindig ott lesznek nekem. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a házban. A falak is mintha összesúgtak volna mögöttem.

A következő hetekben minden napomat az ügyvédeknél töltöttem. Próbáltam visszaszerezni azt, ami jogosan járt volna nekem. De Magyarországon az igazság gyakran nem az igazságosságról szól, hanem arról, kinek van több pénze vagy jobb kapcsolatai. Anyám ügyesen intézte a dolgokat; minden papír rendben volt, minden átírás törvényesnek tűnt.

A faluban is gyorsan elterjedt a hír. Az emberek suttogtak utánam a boltban: „Láttad Gergőt? Állítólag pereskedik az anyjával…” A régi barátaim közül többen elfordultak tőlem. Egyedül csak Kati maradt mellettem – ő volt az egyetlen, aki megértette, min megyek keresztül.

Egy este Kati átjött hozzám. Leültünk a konyhában egy bögre tea mellett.

– Gergő – kezdte halkan –, biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Hogy tényleg perelni akarod az anyádat?

– Nem akarom – mondtam őszintén –, de nem hagyhatom annyiban. Ez nem csak pénzről szól. Hanem arról is, hogy elvette tőlem az apám emlékét… és azt a kevés biztonságot is, ami maradt.

Kati megszorította a kezemet. – Tudom. De gondolj arra is: mi lesz utána? Ha mindent elveszítesz… vagy ha nyersz, de örökre elveszíted az anyádat?

Nem tudtam válaszolni.

Az ügy húzódott hónapokon át. Anyám egyre jobban bezárkózott; már alig beszéltünk egymással. Néha hallottam éjszaka sírni a szobájában – de nem mentem be hozzá. Nem tudtam volna mit mondani.

A bíróság végül kimondta: minden jogszerűen történt. Nekem nem jár semmi.

Aznap este hazamentem a kis albérletembe Pesten. Leültem az ágy szélére, és csak bámultam magam elé. Az egész életem egy pillanat alatt omlott össze: elveszítettem az apámat, az otthonomat… és most már az anyámat is.

Hetekig nem beszéltünk egymással. Aztán egy nap kaptam tőle egy levelet. Rövid volt: „Sajnálom. Nem tudtam máshogy megoldani.”

Nem tudtam sírjak-e vagy nevessek ezen.

Azóta eltelt két év. Még mindig keresem magamban a választ: lehet-e megbocsátani annak, aki nemcsak pénzt vett el tőled, hanem azt is, hogy otthonod legyen? Vajon tényleg mindent megbocsát az ember az anyjának? Vagy vannak dolgok, amiket soha nem lehet helyrehozni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett minden?