Elveszett apaság: Hogyan távolodtak el tőlem a lányaim a válás után
– Emma, Ellie, kérlek, legalább hallgassatok végig! – kiáltottam kétségbeesetten, miközben a két lányom már az előszobában húzta fel a cipőjét. Emma, a nagyobbik, rám sem nézett, csak motyogott valamit az orra alatt. Ellie, a kicsi, szorosan kapaszkodott a nővére kezébe. A szívem összeszorult. Mióta elváltam Norától, mintha mindketten falat húztak volna közénk.
Aznap délután volt az első hétvége, amikor nálam aludtak volna. Hetekig készültem rá: vettem nekik új társasjátékot, sütöttem palacsintát – ahogy régen szerették. De amikor megérkeztek, csak feszengtek, és alig szóltak hozzám. Emma a telefonját nyomkodta, Ellie pedig folyton azt kérdezgette, mikor mehetnek vissza anyához.
A válásunk Norával csendes volt, de annál fájdalmasabb. Tizenhárom évig voltunk házasok. Az első években minden rendben volt – együtt nevettünk, terveztünk, szerettük egymást. Aztán megszülettek a lányok, és Nora minden figyelmét nekik szentelte. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy bútordarab a saját otthonomban. Próbáltam beszélni vele erről, de mindig csak annyit mondott: „Majd ha nagyobbak lesznek, minden visszatér a régi kerékvágásba.” De nem tért vissza.
A végén már csak lakótársak voltunk. A közös vacsorák kínos hallgatásba fulladtak. Egy este aztán kimondtam: „Nora, én ezt így nem bírom tovább.” Nem kiabáltunk, nem veszekedtünk – csak csendben megegyeztünk, hogy külön folytatjuk.
A lányok akkor még kicsik voltak. Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy ez nem az ő hibájuk. De Emma szemében ott láttam a csalódást, Ellie pedig napokig nem szólt hozzám.
Most, évekkel később is érzem azt a távolságot. Nora új életet kezdett – egyedülálló anyaként mindent megtett értük. Én is próbáltam ott lenni: minden születésnapon, minden iskolai ünnepségen megjelentem. De mintha mindig csak vendég lettem volna az életükben.
– Apa, miért nem maradtál velünk? – kérdezte egyszer Ellie egy csendes vasárnap délutánon.
– Mert anyával már nem voltunk boldogok együtt – válaszoltam halkan.
– De mi boldogok voltunk… – suttogta.
Ez a mondat azóta is visszhangzik bennem. Vajon tényleg önző voltam? Lehetett volna másképp? Próbáltam mindent megadni nekik: közös programokat szerveztem, elvittem őket kirándulni a Pilisbe, vagy csak együtt főztünk vasárnaponként. De Emma egyre zárkózottabb lett. Egyik este aztán felrobbant a feszültség.
– Nem érted, hogy nekünk ez mennyire nehéz? – kiabálta rám Emma. – Te csak úgy elmentél! Anyát sírva láttuk minden este! Neked könnyű volt új életet kezdeni…
– Emma, én nem akartam bántani senkit… – próbáltam magyarázkodni.
– Akkor miért nem maradtál? – vágott vissza.
Ellie sírva fakadt. Éreztem, hogy elveszítem őket. Aznap éjjel alig aludtam. Végigpörgettem fejben az elmúlt éveket: hol rontottam el? Miért nem tudtam jobb apa lenni?
Másnap reggel Norával találkoztam az iskola előtt. Fáradtan nézett rám.
– Látom, nehéz nekik – mondta halkan.
– Nekem is… – sóhajtottam.
– Adj nekik időt. És ne add fel – tette hozzá.
De hogyan ne adjam fel, amikor minden próbálkozásom kudarcba fullad? Egyre ritkábban keresnek telefonon is. Ha nálam vannak, csak a szobájukban ülnek vagy anyjukat hívják.
Egy este aztán Emma odajött hozzám.
– Apa… te szeretsz minket? – kérdezte halkan.
– Mindennél jobban – feleltem azonnal.
– Akkor miért érzem azt, hogy már nem tartozol hozzánk?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt és Elliet is magamhoz húztam.
Azóta próbálok türelmesebb lenni. Nem erőltetem a beszélgetéseket, csak ott vagyok nekik, ha szükségük van rám. Néha már látom egy-egy mosolyukat. De még mindig félek: vajon egyszer újra közel kerülhetünk egymáshoz?
Talán sosem leszek már ugyanaz az apa számukra. De nem adhatom fel.
Ti mit gondoltok? Lehet még építeni egy elveszett kapcsolatot? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?