Elvált a fiam és a menyem: Most az unokámnak nincs hová mennie

– Nem fogom hagyni, hogy továbbra is így beszélj velem, Zsolt! – csattant fel Dóra, a menyem, miközben a nappali asztalánál álltak egymással szemben. Az unokám, Panni, ott ült a sarokban, csendben, ölében szorongatva a kedvenc plüssmaciját. Én a konyhaajtóból figyeltem őket, szinte levegőt sem mertem venni.

Zsolt, a fiam, mindig is makacs volt. Ezt tőlem örökölte, ezt be kell vallanom. De Dóra sem volt könnyű eset: lobbanékony természetével gyakran olajat öntött a tűzre. Az utóbbi hónapokban egyre többet veszekedtek, és én tehetetlenül néztem végig, ahogy a családom lassan széthullik.

– Elég volt! – kiáltotta Zsolt, és becsapta maga mögött az ajtót. Dóra sírva rogyott le a kanapéra. Panni csak nézett rám nagy, riadt szemekkel.

Odaléptem hozzá, megsimogattam a haját. – Ne félj, kicsim – suttogtam –, minden rendbe jön.

De nem lett rendbe. Egy hét múlva Dóra összepakolt, és elköltözött Pannival az anyjához. Zsolt magába roskadt, esténként csak ült a sötétben, és bámulta a falat. Próbáltam beszélni vele, de csak annyit mondott:

– Anya, én ezt elrontottam. Mindent elrontottam.

Én is hibásnak éreztem magam. Talán túl sokszor álltam Zsolt pártjára, talán nem voltam elég megértő Dórával szemben. Talán túl sokszor mondtam ki azt a mondatot: „Majd megoldjátok ti ketten.”

A válás gyorsan lezajlott. A bíróság Pannit Dórának ítélte, de Zsolt minden második hétvégén láthatta volna. Csakhogy Dóra anyja vidéken lakott, és Dóra odaköltözött hozzá. Zsolt nem tudott minden alkalommal leutazni, főleg mert elvesztette a munkáját is – a veszekedések miatt egyre többet hiányzott, végül elküldték.

Egyik este csörgött a telefonom. Dóra hívott.

– Margit néni… – szipogta bele a kagylóba –, nem bírom tovább. Anyám is csak veszekszik velem, Panni egész nap sír. Nem tudnánk pár napra hozzátok menni?

– Persze, gyertek – mondtam azonnal.

Amikor megérkeztek, Panni úgy ugrott a nyakamba, mintha hónapok óta nem látott volna. Dóra fáradt volt és megtört. Este leültünk teázni.

– Tudom, hogy sokszor hibáztam – mondta halkan –, de Zsolt sem volt jobb. És most… most úgy érzem, mindent elveszítettem.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem vele szemben, és azon gondolkodtam: vajon hol rontottuk el? Miért nem tudtunk segíteni egymásnak?

A következő napokban próbáltam mindent megtenni Panniért. Elvittem játszótérre, sütöttem neki palacsintát, mesét olvastam esténként. De láttam rajta: hiányzik neki az apja.

Egyik délután Zsolt is átjött. Amikor meglátta Pannit, könnyek szöktek a szemébe.

– Kicsim! – ölelte magához remegő kézzel.

Panni először csak állt mozdulatlanul, aztán halkan megszólalt:

– Apa, ugye nem mész el megint?

Zsolt rám nézett kétségbeesetten.

– Nem megyek el – ígérte –, itt maradok.

Az este békésen telt el. Egy pillanatra azt hittem, talán még van remény. De másnap reggel Dóra közölte:

– Vissza kell mennünk anyámhoz. Ott van az óvodai beiratkozás is.

Panni sírt, Zsolt dühösen becsapta maga mögött az ajtót. Én pedig ott maradtam a konyhában egyedül, és azon gondolkodtam: mi lesz most az unokámmal?

Azóta hetek teltek el. Panni hol itt van nálunk pár napot, hol Dóránál vidéken. Zsolt próbál új munkát találni Budapesten, de egyre nehezebben megy neki. Dóra ideges és fáradt; néha felhív sírva, hogy nem bírja tovább.

Éjszakánként nem tudok aludni. Azt kérdezem magamtól: vajon mit tehettem volna másképp? Lehettem volna jobb anya? Jobb anyós? Jobb nagymama?

Egyik este Panni odabújt hozzám az ágyban.

– Mama… miért nem lehetünk mind együtt?

Nem tudtam felelni neki. Csak sírtam csendben vele együtt.

Most itt ülök az ablak előtt, nézem az őszi esőt, és azon gondolkodom: vajon van-e még esély arra, hogy egyszer újra család lehessünk? Vagy örökre elveszítettük egymást?

Ti mit gondoltok? Lehet még ebből boldog család? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?