Elszakadt kötelékek: Egy otthonkereső fiú története

– Márk, gyere ide azonnal! – harsant fel a nővérem, Zsuzsa hangja a folyosón, miközben a cipőmet próbáltam felhúzni a gyermekotthon sötét előterében. A szívem hevesen vert, mert tudtam, hogy megint valami baj van. Zsuzsa mindig rám szólt, ha valamit rosszul csináltam, de most a hangjában volt valami különös – talán félelem vagy remény? Nem tudtam eldönteni.

– Mi van? – kérdeztem vissza félhangosan, miközben odaléptem hozzá. A folyosó végén két idegen állt: egy középkorú nő, szigorú tekintettel, és egy férfi, aki idegesen dobolta ujjait a kabátján.

– Ők azok – suttogta Zsuzsa. – Azt mondják, hogy beszélni akarnak veled.

A nevem Márk. Tizennégy éves vagyok, és egész életemet ebben a szürke, rideg épületben töltöttem valahol Borsodban. Az anyám lemondott rólam, amikor még kisbaba voltam. Az apámról csak annyit tudok, hogy valahol Pesten él, de sosem keresett. A nevelők rendesek voltak, de sosem éreztem magam igazán otthon. Mindig azt mondták: „Majd jön valaki, aki hazavisz.” De az évek teltek, és senki sem jött.

Egyszer már volt egy esélyem. Egy házaspár, Katalin néni és László bácsi elvittek magukhoz. Eleinte minden szépnek tűnt: saját szoba, meleg vacsora, karácsonykor ajándékok. De aztán László bácsi egyre többet ivott, Katalin néni pedig folyton kiabált velem. Egy este azt mondták: „Nem vagyunk rá képesek. Vissza kell menned.” Aznap este sírtam először igazán. Azóta nem hittem senkinek.

Most itt állt előttem ez a két idegen: Barbara néni és András bácsi. Azt mondták, hogy szeretnének megismerni. Hogy ők mások lesznek. Hogy ők tényleg családot akarnak adni nekem.

– Szia Márk! – mosolygott rám Barbara néni. – Szeretnénk elvinni egy fagyira. Mit szólsz hozzá?

Nem válaszoltam rögtön. A gondolataim cikáztak: Mi van, ha ők is csak hazudnak? Mi van, ha megint visszaküldenek?

Az első találkozás furcsa volt. András bácsi csendes volt, de amikor beszélt hozzám, éreztem benne valami őszinteséget. Barbara néni folyton kérdezgetett: „Mi a kedvenc tantárgyad? Mit szeretsz csinálni szabadidődben?” Nem tudtam mit mondani. Féltem megnyílni.

Az első hét náluk olyan volt, mintha álmodnék. Saját ágyam volt, reggelire kakaó és vajas kifli várt az asztalon. Este együtt néztük a tévét – még ha nem is értettem minden poént a régi magyar filmekben. De minden mozdulatomban ott volt a félelem: mikor jön el az a pillanat, amikor azt mondják: „Márk, ez nem működik.”

Egyik este vacsora közben Barbara néni halkan megszólalt:
– Tudod, Márk, mi nem akarunk tökéletes család lenni. Csak azt szeretnénk, hogy jól érezd magad nálunk.

Nem válaszoltam. Csak bámultam a tányéromat.

Aztán jött az első vita. Egyik nap későn értem haza az iskolából – csak bolyongtam a városban, mert nem akartam hazamenni. Féltem attól az érzéstől, hogy talán már most csalódást okoztam nekik.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte András bácsi szigorúan.
– Csak sétáltam – feleltem dacosan.
– Legalább szólj legközelebb! – mondta Barbara néni aggódva.

Akkor tört ki belőlem minden:
– Úgyis mindegy! Úgyis visszaküldtök majd! Mindenki ezt csinálja!

Barbara néni csak nézett rám könnyes szemmel:
– Mi nem fogunk visszaküldeni.

De én nem hittem el neki. Napokig alig szóltam hozzájuk. Az iskolában is egyre zárkózottabb lettem. A tanárok aggódtak értem – főleg Tóth tanár úr, aki mindig próbált beszélgetni velem a szünetekben.

Egyik délután Tóth tanár úr félrehívott:
– Márk, tudom, hogy nehéz bízni az emberekben azok után, amin keresztülmentél. De adj esélyt magadnak! Adj esélyt nekik!

Hazamentem és órákig ültem az ágyamon. Vajon tényleg lehet újrakezdeni? Vajon tényleg képes vagyok bízni?

A következő hetek lassan teltek. Barbara néni minden reggel puszit adott a homlokomra – eleinte zavart, később már vártam is. András bácsi megtanított biciklizni – először estem-keltem, de ő mindig ott volt mellettem.

Egy este Barbara néni leült mellém:
– Márk, tudom, hogy félsz. De mi tényleg szeretünk téged.

Akkor először sírtam el magam előttük.

Azóta eltelt két év. Még mindig vannak nehéz napok – néha még mindig félek attól, hogy elveszíthetem őket. De már tudom: nem vagyok egyedül.

Vajon tényleg lehet újrakezdeni? Ti mit gondoltok: el lehet felejteni a múltat és bízni újra az emberekben?