Először elutasítottam a menyemet – aztán rájöttem, hogy nem ő az igazi a fiamnak

– Már megint így nézel ki, Kata? – csattantam fel, amikor a fiam, Gergő újra elhozta hozzánk a barátnőjét. A lány haja kócos volt, a cipőjén sárfoltok, és mintha sosem tudta volna, hogyan kell egy családi ebédre felöltözni. – Anyu, kérlek… – szólt rám Gergő, de én csak legyintettem. Nem értette, hogy én csak jót akarok neki. Hogy egy ilyen lány nem illik bele a mi családunkba.

Az első pillanattól kezdve zavart Kata viselkedése. Nem volt benne semmi abból a kedvességből és figyelmességből, amit a többi lányban láttam, akikkel Gergő korábban randizott. Nem hozott virágot, nem segített az asztalnál, sőt, még a szemembe sem nézett rendesen. Azt gondoltam, ez csak átmeneti lesz. Hogy majd Gergő rájön magától is, hogy ez a kapcsolat nem neki való.

De nem így lett. Egyre többször jött hozzánk Kata, és minden alkalommal ugyanazt éreztem: idegenként van jelen az otthonomban. Egyik este, amikor Gergő már lefeküdt, odafordultam a férjemhez:

– Laci, szerinted is furcsa ez a lány? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom, Éva – sóhajtott fel. – Talán csak más. Adj neki egy kis időt.

De én nem tudtam elengedni a gondolatot. Minden apró hibáját felnagyítottam magamban: hogy nem köszön elég hangosan, hogy nem mosogat el maga után, hogy néha mintha elfelejtené, hol van. Egyik este, amikor Gergő bejelentette, hogy összeköltöznek Katával, teljesen kiborultam.

– Ez őrültség! – kiabáltam. – Még csak alig ismered! Honnan tudod, hogy megbízhatsz benne?
– Anyu, szeretem őt – mondta Gergő halkan. – És ő is szeret engem.

A szívem összeszorult. Hogy lehet az, hogy a fiam ennyire vak? Hogy nem látja azt, amit én? Hogy ez a lány csak bajt hoz majd rá?

Az első közös karácsonyuk nálunk volt. Kata megint kócosan érkezett, de most már egyenesen bosszantott a dolog. Az ünnepi vacsora alatt végig feszülten figyeltem minden mozdulatát. Amikor véletlenül leverte a poharát az asztalról, alig bírtam visszafogni magam.

– Nem baj – mondta gyorsan –, majd feltakarítom.
– Igenis baj! – szóltam rá élesen. – Egy kicsit több odafigyelést várnék el!

Gergő rám nézett, a szeme tele volt csalódottsággal. Aznap este először éreztem magam igazán egyedül a saját otthonomban.

Az idő telt, és én egyre inkább elzárkóztam Katától. Minden találkozásunk után panaszkodtam Lacira vagy a barátnőimnek. Egyikük egyszer azt mondta:

– Éva, lehet, hogy túl szigorú vagy vele? Talán csak zavarban van.
– Zavarban? – nevettem fel keserűen. – Ugyan már! Ez egyszerűen neveletlenség.

Aztán egy nap minden megváltozott. Gergő hívott fel sírva:

– Anyu… Kata kórházba került.

A világ megállt körülöttem. Azonnal indultunk Lacival a kórházba. Ott ültünk órákon át a folyosón, míg végre beengedtek hozzá. Kata sápadt volt és gyenge, de amikor meglátott minket, halványan elmosolyodott.

– Sajnálom… hogy mindig csalódást okozok – suttogta.

Abban a pillanatban minden haragom elszállt. Rájöttem, mennyire igazságtalan voltam vele szemben. Hogy sosem próbáltam megérteni őt igazán. Csak azt néztem, miben különbözik tőlem vagy attól, amit elképzeltem.

A következő hetekben gyakran látogattam Katát a kórházban. Beszélgettünk – először csak udvariasan, aztán egyre őszintébben. Elmesélte nekem a gyerekkorát: hogy az anyja korán meghalt, az apja pedig sosem törődött vele igazán. Hogy mindig egyedül kellett boldogulnia az életben.

– Ezért vagyok néha szétszórt – mondta mosolyogva. – Még tanulom az életet.

A szívem összeszorult. Hirtelen minden értelmet nyert: a kócos haj, a bizonytalanság… Mindazok a dolgok, amiket hibának hittem benne, valójában sebek voltak.

Amikor Kata hazakerült a kórházból, már más szemmel néztem rá. Megpróbáltam segíteni neki: együtt főztünk, beszélgettünk hosszú estéken át. Lassan-lassan elkezdett bízni bennem – és én is benne.

Egy nap Gergő odajött hozzám:

– Köszönöm, anyu – mondta halkan. – Hogy adtál neki egy esélyt.

Elmosolyodtam. Rájöttem: nem az számít igazán, hogy valaki tökéletes-e vagy sem. Hanem az, hogy képesek vagyunk-e elfogadni egymást hibáinkkal együtt.

Most már tudom: az előítéleteim majdnem tönkretették a fiam boldogságát – és az enyémet is.

Vajon hányan vagyunk még így ezzel? Hányszor ítélünk elsőre anélkül, hogy igazán megismernénk a másikat?