Elmenni otthonról: Amikor a szeretet teherré válik
„Anna, hol vagy már? Tudod te egyáltalán, hány óra?” – hangzott fel Éva néni hangja a lépcsőházban, miközben én a folyosón álltam, a kezem szorosan markolta a régi bőrönd fülét. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Egy pillanatra az ajtóra néztem – arra, ami a szabadságot jelentette, de ugyanakkor az ismeretlent is. Ebben a pillanatban, amikor Éva néni és Gábor – a férjem – épp a szomszéd faluban voltak egy keresztelőn, tudtam: most vagy soha.
Nem bírtam tovább egy fedél alatt élni vele. Minden nap újabb harc volt – attól kezdve, hogyan főzöm a levest, egészen addig, hogyan hajtogatom össze a törölközőket. Gábor csak vállat vont: „Tudod, milyen az anyám, szokj hozzá.” De én már nem tudtam. Elfáradtam a folyamatos, apró, de annál fájóbb megjegyzésektől: „Anna, nem vagy te való ide. A te anyád se tanított meg rendes asszonynak lenni.”
Egyik este próbáltam beszélni Gáborral. Leültünk a konyhaasztalhoz, ő pedig a telefonját nyomkodta.
– Gábor, én ezt így nem bírom tovább. Úgy érzem magam, mint egy vendég a saját otthonomban. Az anyukád…
Fel sem nézett: – Anna, kérlek, ne kezd már megint. Tudod, hogy csak jót akar.
– De én ezt már nem bírom! – remegett meg a hangom.
Csak sóhajtott és kiment a nappaliba. Egyedül maradtam az asztalnál, kevesebbnek éreztem magam, láthatatlannak.
Az utóbbi hónapokban sokat gondoltam anyukámra Szolnokon. Hogy bírta ki apám mellett? Honnan volt benne annyi erő? Eszembe jutottak a szavai: „Ne hagyd magad, Annácska. Szeressenek azért, aki vagy, ne azért, akivé tenni akarnak.”
De Gábor iránti szerelmem odaláncolt ahhoz a házhoz, ahhoz a kis alföldi faluhoz, ahol mindenki mindent tudott mindenkiről. Minden veszekedés, minden suttogás átszivárgott a falakon át a szomszédokhoz is. A szégyen rosszabb volt, mint a fájdalom.
Aztán eljött az az este. Éva néni és Gábor elmentek keresztelőre. Először maradtam egyedül hosszú idő után. Leültem az ágyra és csak bámultam a falakat, amelyek fojtogattak. Könnyek csorogtak le az arcomon, miközben néhány ruhát belegyömöszöltem a kopott bőröndbe.
– Anna, mit csinálsz? – kérdeztem magamtól halkan.
– Megmentelek – suttogtam vissza.
Kiléptem az ajtón anélkül, hogy bezártam volna. A hűvös esti levegő arcul csapott, de végre megkönnyebbülést éreztem. Először hosszú évek óta nem féltem.
A buszon ültem Budapest felé tartva, néztem ki az ablakon, ahogy eltűntek mögöttem a falu fényei. A fejemben csak ez járt: „Mit fognak mondani az emberek? Mit mond majd Gábor? Megérti-e anyám vagy elítél?”
Az első napok anyám lakásában olyanok voltak, mintha egy vesztes csatából tértem volna haza. Anyu szó nélkül ölelt át. Csak tartott, amíg sírtam.
– Annácska, nem te vagy a hibás azért, mert boldog akartál lenni – suttogta.
De a bűntudat nem múlt el. Minden reggel úgy ébredtem, mintha elárultam volna Gábort; mintha tönkretettem volna a házasságunkat a saját gyengeségem miatt. Napokig csörgött a telefonom – Gábor hívott, aztán Éva néni lánya, Zsuzsa is, sőt még a szomszéd Marika néni is.
– Anna, gyere haza! Mit fognak mondani az emberek? – kiabálta Zsuzsa a telefonba.
– Zsuzsa, én már nem tudok ott élni… Nem kapok levegőt! – sírtam bele.
Gábor üzenetet írt: „Ha valamit is jelentek neked, gyere vissza. Anyám megígéri, hogy jobb lesz.” Nem volt erőm válaszolni.
Az éjszakák voltak a legnehezebbek. Feküdtem az ágyban és azon gondolkodtam: hibáztam-e? Elég-e a szeretet akkor is, ha már teher? Az én boldogságom tényleg kevesebbet ér mások elvárásainál?
Egy reggel anyu kávét hozott be az ágyba.
– Annácska, az élet nem ad érmet azért, ha szenvedsz. Döntened kell: magadért akarsz élni vagy másokért?
Ezek a szavak visszhangoztak bennem egész nap. Próbáltam munkát keresni Budapesten; próbáltam értelmet találni az apró dolgokban – egy jó kávé illatában, villamos csilingelésében vagy egy idegen mosolyában.
De valahányszor szerelmes párt láttam kézen fogva sétálni vagy meghallottam azt a dalt, amit Gáborral annyira szerettünk, összeszorult a szívem. Hiányzott – vagy legalábbis az az ember hiányzott, akik valaha voltunk egymásnak; mielőtt mindent elnyomtak volna mások elvárásai.
Egy este kiültünk anyuval az erkélyre.
– Anyu… szerinted gyáva vagyok amiért eljöttem?
Gyengéden rám nézett: – Nem vagy gyáva. Bátor vagy, mert akkor is magadat választottad, amikor mások nem tudtak téged választani.
Most is itt ülök és írom ezeket a sorokat; még mindig nem tudom pontosan mit hoz a holnap. Talán egyszer megbocsátok Gábornak vagy magamnak. Talán találok új otthont vagy új szerelmet. De egyet biztosan tudok: soha többé nem engedem meg senkinek, hogy az én boldogságom legyen az ára mások elvárásainak.
Mondjátok meg ti: hányszor maradtatok ott valahol csak azért, mert féltetek elmenni? Megéri-e feladni önmagunkat azért a békéért, amit csak akkor találunk meg igazán, ha végre magunkat választjuk?