Elmegyek, mert az anyja nem enged minket békében élni: Egy anya, egy feleség és egy fiú két tűz között

– Már megint mit főztél, Ivett? – csattant fel Margit néni, ahogy belépett a konyhába. A leves még csak gyöngyözött a tűzhelyen, de már éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul. – A fiam nem szereti ezt a fűszert, hányszor mondjam még?

Nem szóltam vissza. Csak álltam ott, kezemben a fakanállal, és próbáltam elrejteni a remegésemet. Bence, a férjem, a nappaliban ült, és úgy tett, mintha nem hallaná az egészet. Pedig tudtam, hogy minden szót hall. Mindig hall.

Az első évben még próbáltam megfelelni Margit néninek. Minden vasárnap együtt ebédeltünk nálunk, mert szerinte „a család összetartása mindennél fontosabb”. De valahogy sosem volt elég. Ha a hús túl száraz volt, szóvá tette. Ha a lakásban egy porszemet talált, megjegyezte. Ha Bence később ért haza, rám nézett szúrós szemmel: „Biztos nem adtál neki rendes vacsorát.”

Egy este, amikor Bence már aludt, leültem az ablakhoz és csak bámultam ki a sötétbe. Azt kérdeztem magamtól: miért nem vagyok elég jó? Miért érzem magam mindig idegennek ebben a házban? Hiszen szeretem Bencét. Mindent megtettem érte. De Margit néni árnyéka mindig ott volt közöttünk.

A legrosszabb az volt, amikor megszületett a kisfiunk, Marci. Akkor Margit néni még gyakrabban jött át. „Az én unokámnak csakis házi főzeléket adj!” – mondta, és minden mozdulatomat figyelte. Ha Marci sírt, rám nézett: „Nem tudod megnyugtatni? Bezzeg amikor Bence kicsi volt…”

Egyik este Bence későn jött haza. Fáradt voltam, Marci egész nap nyűgös volt. Amikor Bence belépett az ajtón, csak annyit mondott:

– Anyám azt mondta, túl sokat hagyod sírni Marcit. Talán jobban oda kéne figyelned rá.

Akkor eltört bennem valami. – És te mit gondolsz? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom… lehet igaza van – válaszolta vállat vonva.

Aznap éjjel sírtam. Csendben, hogy senki ne hallja. Úgy éreztem magam, mintha két tűz között lennék: az anyósom elvárásai és a saját boldogságom között.

A következő hetekben egyre többször veszekedtünk Bencével. Ő mindig Margit nénit védte: „Ő csak segíteni akar.” De én már nem bírtam tovább. Egy nap azt mondtam neki:

– Vagy én, vagy anyád! Nem tudok így élni tovább.

Bence csak nézett rám döbbenten. – Ezt hogy érted?

– Választanod kell! Vagy együtt építjük fel a saját családunkat, vagy hagyom, hogy visszamenj anyádhoz.

Aznap este Margit néni is átjött. Érezte a feszültséget. – Mi ez a nagy csend? – kérdezte gyanakodva.

– Ivett azt akarja, hogy válasszak – mondta Bence halkan.

Margit néni rám nézett, mintha valami bűnt követtem volna el. – Hogy képzeled ezt? Én csak jót akarok nektek! Te meg szét akarod szakítani a családot?

– Nem akarom szétrombolni – suttogtam –, csak szeretném végre azt érezni, hogy én is ide tartozom.

De Margit néni nem értette meg. Aznap este összepakoltam pár ruhát Marcival együtt, és elmentem anyukámhoz. Bence nem jött utánunk.

Azóta eltelt három hónap. Marci már mosolyogva ébred reggelente. Én is kezdek újra önmagam lenni. De minden este eszembe jut Bence arca azon az estén: tanácstalanul állt két nő között, képtelen volt dönteni.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg csak ennyi múlik egy házasság? Hogy valaki képes-e elszakadni a múltjától? Vagy örökre rabjai maradunk annak, amit mások elvárnak tőlünk?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Lehet-e boldogan élni úgy, ha valaki mindig beleszól az életetekbe?”