„Elmegyek, András” – Egy magyar férfi újjászületése a hűtlenség után

– Elmegyek, András. – A hangja remegett, de a tekintete kemény volt. – Kimondom egyenesen: beleszerettem valakibe, és újra nőnek érzem magam.

Ott álltam a konyhaajtóban, kezemben a reggeli kávéval, és csak néztem rá. Judit, a feleségem húsz éve. Az arca ismerős volt, de a szavai idegenek. A bögrém megremegett, ahogy letettem az asztalra. – Ez most komoly? – kérdeztem halkan, mintha attól félnék, hogy a hangos szóval végleg valósággá válik minden.

– Komoly. – Nem nézett rám. – Sajnálom, András. Már nem tudok veled maradni.

Aztán csak az ajtó csukódását hallottam, és a csendet, ami utána maradt. A gyerekeink már rég kirepültek, a ház üres volt nélküle. Aznap este nem aludtam. Csak ültem a sötétben, és próbáltam visszaemlékezni, mikor ment el minden mellettünk. Mikor lettem számára láthatatlan? Vajon én is hibás vagyok? Vagy csak az élet sodort minket külön?

Másnap reggel felhívtam az öcsémet, Gábort. – Gyere le vidékre hozzám pár napra – mondta. – Friss levegő, csend, talán segít.

Így kerültem vissza abba a faluba, ahol felnőttem. A régi házban minden ismerős volt: a nyikorgó padló, a diófa az udvaron, a szomszéd Marika néni hangja, ahogy reggelente locsolja a virágokat. Gábor már várt rám egy üveg házi pálinkával.

– Na, öregem, most aztán tényleg padlón vagy – mondta félmosollyal.

– Azt hiszem, igen – válaszoltam. – Nem tudom, hogyan tovább.

– Majd kitaláljuk – veregette meg a vállam. – De előbb igyunk egyet.

Az első napokban csak bolyongtam az emlékek között. Apám régi szerszámai még mindig ott lógtak a fészer falán. Anyám köténye az ajtó mögött lógott, mintha bármikor visszatérhetne. A kertben elvadultak a rózsák, de még mindig illatoztak esténként.

Egyik délután Marika néni átjött egy tál meggyes pitével.

– Hallottam Juditról – mondta halkan. – Tudod, András, az élet néha igazságtalan. De te jó ember vagy. Ne hagyd el magad.

A szavai furcsán jólestek. Talán mert őszinték voltak. Talán mert végre valaki nem sajnált, csak bátorított.

A következő hetekben lassan elkezdtem rendbe tenni a házat és a kertet. Minden nap találtam valami apró örömöt: egy friss paradicsomot a kertből, egy régi fotót apámról, ahogy engem tanít biciklizni. Néha Gábor is átjött segíteni.

– Emlékszel, amikor apánk egyszer elfelejtette bezárni a tyúkólat, és reggelre az összes tyúk kiszökött? – nevetett Gábor.

– Persze – mosolyodtam el először hetek óta. – Anyánk majdnem infarktust kapott.

A nevetés lassan visszatért az életembe. Egyik este leültem a verandára egy pohár borral, és néztem a naplementét. Akkor éreztem először azt a furcsa nyugalmat: talán mégis van élet Judit után.

A faluban mindenki tudott mindenről. Egyik nap a boltban találkoztam Rékával, aki régen az osztálytársam volt.

– Hallottam rólatok… Sajnálom – mondta őszintén.

– Köszönöm – feleltem zavarban.

– Ha van kedved, gyere át holnap teázni. Jó beszélgetni néha valakivel.

Elmentem hozzá másnap. Réka özvegy volt már évek óta, két felnőtt gyereke messze éltek. Beszélgettünk az életről, veszteségekről, újrakezdésekről.

– Tudod, András – mondta egyszer –, én is azt hittem, hogy vége mindennek, amikor meghalt a férjem. De aztán rájöttem: minden nap új esély arra, hogy boldogok legyünk. Csak meg kell találni benne az örömöt.

Ahogy múltak a hónapok, egyre többet találkoztunk Rékával. Nem volt köztünk semmi több barátságnál – eleinte legalábbis –, de jó volt tudni, hogy van valaki, aki megért.

Közben Judit néha felhívott. Először csak pénzügyek miatt, aztán egyszer bocsánatot kért.

– Sajnálom, András… Nem akartalak bántani. Csak… elveszítettem önmagam melletted.

Nem haragudtam már rá. Talán tényleg mindketten hibásak voltunk. Talán csak elfáradtunk egymás mellett.

Egy év telt el azóta, hogy Judit elment. Most itt ülök ugyanazon a verandán, ahol annyi könnyet hullattam miatta – de már nem fáj úgy minden emlék. A kert rendezett, a ház újra élhető lett. Réka gyakran átjön vacsorára; néha együtt sétálunk a mezőn vagy csak hallgatjuk a tücsköket este.

Rájöttem: nem attól lesz boldog az ember, ha minden úgy marad, ahogy volt. Hanem attól, ha képes elfogadni a változást és megtalálni benne önmagát.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e igazán újrakezdeni ötven felett? Vagy csak megtanulunk együtt élni a veszteségeinkkel? Ti mit gondoltok erről?