„Elküldtem a fiamat haza a beteg unokámmal. De az egész az én hibám volt” – Egy magyar nagymama vallomása
„Mama, biztos, hogy minden rendben lesz? Áron ma reggel köhögött egy kicsit…”
Gábor hangja remegett a telefonban, ahogy a bejárati ajtóban állt. Zsófi, a menye, aggódva nézett rám nagy barna szemeivel. „Ha bármi van, azonnal hívj minket, jó?”
Bólintottam, miközben próbáltam mosolyogni. „Persze, ne aggódjatok! Egy kis köhögés még nem a világ vége. Menjetek csak, rátok fér egy kis pihenés.”
Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Áron odabújt hozzám. „Mama, fáj a pocakom…”
Megsimogattam a fejét. „Biztos csak éhes vagy. Készítek neked egy kis grízes tésztát.”
De Áron nem akart enni. Csak kuporgott a kanapén, szorongatta a kopott plüssmackóját. A homloka meleg volt, de nem tűnt vészesnek. Magamban elhessegettem a rossz érzést: három gyereket neveltem fel egyedül Zuglóban, láttam már ilyet.
Odakint zuhogott az eső, a villamos csilingelése visszhangzott a házban. Áron elaludt az ölemben, miközben a tévében ment a Vuk. Olyan jólesett végre hasznosnak érezni magam – mióta meghalt az uram, Laci, túl nagy lett a csend.
Este tíz körül Áron köhögése hirtelen felerősödött. Felriadt sírva: „Mama, itt fáj…” – mutatott a mellkasára.
A pánik lassan kúszott fel bennem. Lázmérőt kerestem: 38,6. Elővettem a köhögés elleni szirupot, amit még Gábor hagyott itt tavaly télen. A telefonomat néztem – de nem akartam zavarni őket. Tudtam, mennyire ritka mostanában egy-egy közös estjük.
„Majd reggelre jobban lesz” – suttogtam magamnak is inkább, mint neki.
Az éjszaka pokoli volt. Áron alig aludt, nyöszörgött, köhögött, néha úgy tűnt, levegőt is alig kap. Fel-alá járkáltam a folyosón, imádkoztam magamban: csak legyen reggel!
Hajnali hatkor csörgött Gábor: „Mama, minden rendben?”
Habozva válaszoltam: „Volt egy kis láz… de most alszik.”
„Azonnal indulunk!” – mondta Gábor.
Amikor megérkeztek, Áron arca sápadt volt, ajkai lilásak. Zsófi felkapta az ölébe: „Hogy engedhetted ezt?! Nézd meg!”
Gábor rám nézett – abban a pillantásban minden benne volt: félelem, harag és csalódás.
„Mama… ezt nem kellett volna. Miért nem szóltál?”
Próbáltam magyarázni: „Nem akartalak zavarni… azt hittem, elég lesz a szirup…”
De már nem hallgattak rám. Rohantak le a lépcsőn Áronnal.
Ott maradtam egyedül a konyhában. A kezem remegett, a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Minden perc órának tűnt.
Két óra múlva hívott Gábor: „Tüdőgyulladás. Most kap oxigént.”
Azonnal rohantam be az Uzsoki kórházba. Zsófi rám sem nézett. Gábor csak ennyit mondott: „Nem tudom, meg tudok-e bocsátani.”
Leültem a fehér folyosón egy műanyag székre. Néztem magam elé: hányszor mondtam anyámnak régen, hogy túl óvatos vagy? Most én voltam az, aki hibázott.
Áron egy hétig volt bent. Minden nap vittem neki narancsot vagy új mesekönyvet – de nem engedtek be hozzá.
Egy este Gábor kijött hozzám:
– Mama… tudod, hogy szeretlek. De ezt nagyon elszúrtad. Azonnal szólnod kellett volna.
Sírva fakadtam: „Tudom… féltem zavarni titeket… csak azt akartam, hogy ne aggódjatok…”
Gábor sóhajtott: „Néha muszáj aggódni. Ez a szülőség.”
Amikor Áron végre hazamehetett, engem napokig nem hívtak át hozzájuk. A lakásom még üresebb lett.
Hetekig csak azon rágódtam: hol rontottam el? Túl akartam bizonyítani magamat? Nem tudtam elfogadni, hogy már nem vagyok nélkülözhetetlen?
Aztán egy nap üzenet jött Gábortól: „Áron kérdezi, mikor jön a mama.”
Reszkető kézzel mentem át hozzájuk. Áron átölelt: „Mama, hiányoztál.”
Zsófi még mindig bizalmatlanul nézett rám, de Gábor intett: üljek le.
Sokat beszélgettünk azon az estén. Sírva kértem bocsánatot újra és újra. Megígértem: soha többé nem titkolok semmit félelemből vagy büszkeségből.
A bizalom lassan épül vissza – mint egy ház földrengés után.
Áron ma már jól van – de én örökre cipelem annak az éjszakának a terhét.
Gyakran kérdezem magamtól: vajon hányszor vakít el minket annyira a szeretetünk, hogy hibázunk? Ti tettetek már ilyet – titkoltatok valamit csak azért, hogy megvédjétek azt, akit szerettek?