Elhagyott, miközben a karomban tartottam a lányunkat: Egy éjszaka, amikor minden összedőlt

– Hazudtál nekem, Eszter! – Gábor hangja remegett a dühtől, miközben a konyhaasztalra csapta a kulcsait. A kislányunk, Lili, épp csak két hetes volt, én pedig még mindig pizsamában, kócosan álltam ott, karomban a síró babával. A szívem hevesen vert, nem értettem, mi történik.

– Miről beszélsz? – kérdeztem halkan, de már tudtam: valami végérvényesen megváltozott.

– Tudom, hogy nem vagyok Lili apja! – kiáltotta. A szomszédok biztosan hallották. A kisvárosban mindenki mindent tud – vagy legalábbis azt hiszi.

– Ez nem igaz! – próbáltam elérni őt, de már hátat fordított.

– Ne is próbálkozz! – mondta fojtott hangon. – Holnap visszajövök a cuccaimért.

És elment. Ott maradtam a sötétben, egyedül, egy újszülöttel és egy összetört szívvel. Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem Lili ágya mellett, néztem az arcát, és próbáltam felfogni: mostantól minden rám hárul.

A következő napokban Gábor tényleg elvitte a holmiját. Nem nézett rám. Nem ölelte meg Lilit sem. Az anyósom, Ilona néni is csak annyit mondott: „Tudtam én, hogy nem vagy hozzánk való.” A szüleim vidéken éltek, apám beteg volt, anyám pedig sosem értett igazán hozzám. Egyedül maradtam.

A városban gyorsan terjedtek a pletykák. A boltban suttogtak mögöttem: „Láttad Esztert? Egyedül van. Biztos megvolt valakije.” A játszótéren az anyukák elhúzódtak tőlem. Még a régi barátnőm, Zsuzsa is csak üzenetben kérdezte meg: „Igaz ez az egész?”

Minden nap harc volt. Lili sírt éjjelente, én pedig próbáltam dolgozni otthonról – szerencsére könyvelőként volt némi lehetőségem. De a pénz egyre kevesebb lett. A gázszámla egyre nőtt, az élelmiszerárak is az egekben voltak. Volt olyan nap, amikor csak egy kiflit ettem ebédre, hogy Lilinek jusson tejpor.

Egyik este váratlanul becsöngetett Gábor. Lili már aludt. Ő idegesen toporgott az ajtóban.

– Eszter… beszélnünk kell.

– Most mit akarsz? – kérdeztem fáradtan.

– Megbántam… talán túl gyorsan ítélkeztem. De… nem tudom elhinni, hogy tényleg az enyém.

– Nézd meg őt! Nézd meg a szemét! Pont olyan, mint a tiéd! – sírtam el magam.

Gábor csak állt ott némán. Végül elment anélkül, hogy bármit mondott volna.

A legnehezebb az volt, amikor Lili beteg lett. Magas láza volt, és hajnalban rohantam vele az ügyeletre. Az orvos kérdezte: „Hol van az apuka?” Csak annyit mondtam: „Nincs velünk.” Akkor éreztem először igazán: teljesen egyedül vagyok.

A hónapok teltek. Megtanultam mindent egyedül csinálni: pelenkázni félálomban, altatni órákon át ringatva Lilit, ügyeket intézni a hivatalban úgy, hogy közben senki sem segít. Volt olyan nap is, amikor azt hittem, feladom. De mindig ott volt Lili mosolya reggelente – miatta nem adhattam fel.

Egy év telt el így. Egy nap levelet kaptam Gábortól: „Szeretném látni Lilit.” Először dühös lettem. De aztán rájöttem: Lilinek joga van ismerni az apját. Megbeszéltük a találkozót a játszótéren. Gábor ügyetlenül fogta meg Lili kezét. A kislány először félt tőle.

– Sajnálom – mondta halkan Gábor. – Rosszul döntöttem.

– Már késő – feleltem. – De Lili miatt próbáljuk meg…

Azóta Gábor néha eljön hozzá. Nem vagyunk már család – legalábbis nem úgy, ahogy régen képzeltem –, de valami új kezdődött el: egyfajta béke.

A városban még mindig suttognak mögöttem. De már nem érdekel annyira. Megtanultam erősnek lenni – magamért és Liliért.

Néha mégis elgondolkodom: vajon mennyit bír ki egy emberi szív? Hány árulás után lehet újra bízni valakiben – vagy akár önmagunkban?