„Elhagylak, de a gyerekeket is itt hagyom” – Egy magyar apa története
– Nem bírom tovább, Gábor! – kiáltotta Eszter, miközben a nappali közepén állt, remegő kézzel. A kisfiunk, Marci, épp a szőnyegen játszott a műanyag autóival, a kislányunk, Lili, az ölemben szuszogott. Éreztem, hogy valami végzetes következik, de mégsem voltam felkészülve arra, amit mondani fog.
– Elmegyek. Elhagylak. És… – itt megállt egy pillanatra, mintha levegőt sem kapna –, a gyerekeket is itt hagyom.
A világ megállt. A szívem kihagyott egy ütemet. Csak néztem rá, mintha nem is ő lenne az, akit tíz éve szeretek. Az a nő, akivel együtt álmodoztunk vidéki házról, közös kertészkedésről, családi nyaralásokról a Balatonnál. Most pedig azt mondja: mindent itt hagy.
– Miért? – kérdeztem halkan. A hangom alig volt több suttogásnál.
– Mert megfulladok ebben az életben! – tört ki belőle. – Minden nap ugyanaz: bölcsi, munka, főzés, mosás, veszekedés. Már nem vagyok önmagam. Nem vagyok többé Eszter. Csak egy anya meg egy feleség…
Azt hittem, csak dühös. Hogy majd lenyugszik. De láttam a szemében azt az ürességet, amit soha korábban. Nem volt benne harag – csak fáradtság és kiábrándultság.
Aznap este Eszter összepakolt néhány ruhát egy sporttáskába. Marci odaszaladt hozzá:
– Anya, hova mész?
Eszter letérdelt hozzá, megsimogatta a fejét.
– Most el kell mennem egy kicsit, kicsim. De apa itt lesz veletek.
Marci sírni kezdett. Lili is felébredt a zajra és nyűgösen nyújtózkodott felém. Eszter rám nézett utoljára – abban a pillantásban minden benne volt: bűntudat, fájdalom és valami végleges döntés.
Az ajtó becsukódott mögötte. Egyedül maradtam két kisgyerekkel és egy halom kérdéssel.
Az első napokban csak robotpilótán működtem. Felkeltem hajnalban, reggelit csináltam, öltöztettem a gyerekeket, rohantam velük a bölcsibe és az oviba. A munkahelyemen – egy zuglói könyvelőirodában – mindenki látta rajtam, hogy valami nincs rendben. A főnököm, Kati néni félrehívott:
– Gábor, ha kell pár nap szabadság, szólj nyugodtan! Tudom, min mész keresztül…
De nem akartam szabadságot. Ha leállok, összeroppanok.
Este otthon próbáltam erős lenni a gyerekek előtt. Mesét olvastam nekik – de néha annyira remegett a hangom, hogy Marci rám szólt:
– Apa, miért sírsz?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őket.
A családunk széthullott. Anyámék vidéken élnek; apám már nem él. Eszter szülei sosem kedveltek igazán engem – most pedig teljesen eltűntek az életünkből.
A barátaim közül sokan próbáltak segíteni: Zoli hozott nekünk főtt ételt párszor; Ági elvitte Lilit játszótérre a saját lányaival. De este mindig rám szakadt a csend és az üresség.
Hetek teltek el így. Eszter néha írt egy-egy üzenetet: „Hogy vannak a gyerekek?” vagy „Küldesz képet Marciról?” De sosem kérdezte: „Hogy vagy?”
Egyik este Marci odajött hozzám fürdés után:
– Apa, anya már nem szeret minket?
Összeszorult a torkom.
– Dehogynem szereti… Csak most messze van tőlünk.
– Akkor miért nem jön haza?
Nem tudtam válaszolni.
A munkahelyemen is kezdtek feltűnni a hibák: elfelejtettem határidőket, elrontottam egy bérszámfejtést. Kati néni újra behívott:
– Gábor, ez így nem mehet tovább! Gondolj a gyerekeidre…
Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg jó apa vagyok én? Vagy csak túlélni próbálok?
Egy vasárnap délelőtt váratlanul csengettek. Eszter állt az ajtóban. Soványabb volt és sápadtabb.
– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.
A gyerekek örömmel szaladtak hozzá; Lili azonnal az ölébe mászott. Eszter sírni kezdett.
– Sajnálom… Nem tudtam máshogy… Egyszerűen eltűntem önmagam elől is…
Leültünk beszélgetni. Elmondta: depressziós lett; pszichológushoz jár; még nem tud visszajönni hozzánk – de szeretné látogatni a gyerekeket rendszeresen.
Nem haragudtam rá már. Csak végtelenül fáradt voltam.
Azóta eltelt fél év. Minden nap küzdelem: reggelente harc az idővel; délután rohanás az oviba; este altatás és mosogatás között próbálok magammal is törődni. Néha úgy érzem, összeroppanok – máskor büszke vagyok magamra: igenis meg tudom csinálni!
A gyerekek lassan megszokták az új rendet. Marci már nem sír esténként; Lili is egyre többet mosolyog. Eszter hetente egyszer jön hozzájuk – néha együtt megyünk játszótérre is.
De bennem ott maradt egy kérdés: vajon lehet-e teljes életet élni így? Lehet-e két szülő helyett egyként szeretni és nevelni őket? És vajon valaha újra bízni fogok-e bárkiben?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki mindent hátrahagyott?