Elfelejtve a Sajátjaim Által: Egy Anya Végső Figyelmeztetése

– Miért nem hívnak? – suttogom magam elé, miközben az eső monoton kopogását hallgatom az ablakon. A falióra kattogása szinte gúnyosan veri az időt, mintha csak emlékeztetni akarna: minden perc, amit egyedül töltök ebben a házban, egy újabb bizonyíték arra, hogy már nem vagyok fontos senkinek.

A nevem Katalin. Hatvanhárom éves vagyok, özvegy, és három felnőtt gyermek anyja: Gergő, Zsuzsa és András. Mindig azt hittem, ha mindent nekik adok – időt, szeretetet, pénzt, otthont –, akkor majd öregkoromra sem maradok magamra. De most, ezen a szürke délutánon, amikor már hetek óta nem hallottam a hangjukat, rájövök: tévedtem.

A telefon ott hever a konyhaasztalon. Néha ránézek, hátha villog rajta egy üzenet vagy csörög végre. De csak a csend válaszol. Egy hónapja volt itt utoljára Zsuzsa, akkor is sietett: „Anya, ne haragudj, de mennem kell a gyerekekért az oviba!” – mondta, és már csukta is be maga mögött az ajtót. Gergő mindig dolgozik, András pedig… nos, ő már régóta csak akkor keres, ha pénzre van szüksége.

Felállok, és körbenézek a házban. Mindenhol emlékek: a falon a régi családi fotók, a nappaliban a gyerekek rajzai, amiket még általános iskolában készítettek. Minden egyes tárgy azt suttogja: valaha fontos voltam. Most viszont csak egyedül vagyok ezek között a falak között.

Aznap este eldöntöm: elég volt. Nem fogok tovább könyörögni a szeretetükért. Ha nem segítenek nekem – ha nem törődnek velem –, eladom a házat. Eladom azt az otthont, amit együtt építettünk fel, hogy legalább méltósággal élhessek tovább.

Másnap reggel remegő kézzel tárcsázom Zsuzsa számát. Kicsöng, majd felveszi:
– Szia anya! Most épp rohanok…
– Zsuzsa, kérlek, hallgass meg! – szakad ki belőlem a kétségbeesés. – Szeretném, ha leülnénk mindannyian beszélgetni. Fontos.
– Jó, majd megbeszéljük… – mondja fásultan.
– Nem majd! Most! – kiáltok rá szokatlan eréllyel.

Végül sikerül megbeszélni egy vasárnap délutánt. Addig minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg megteszem? Vajon tényleg eladom a házat? Vagy csak fenyegetőzöm?

A találkozó napján korán kelek. Megterítek az asztalra, sütök pogácsát – ahogy régen is tettem –, de most minden mozdulatomban ott van a keserűség. Délután háromkor megérkeznek: Zsuzsa fáradtan vonszolja be magával két kisgyerekét; Gergő telefonálva lép be az ajtón; András pedig sötét tekintettel ül le az asztalhoz.

– Na anya, mi olyan fontos? – kérdezi Gergő türelmetlenül.
– El akarom adni a házat – mondom ki halkan, de határozottan.
Csend lesz. Csak a falióra kattogása hallatszik.
– Tessék? – kérdezi Zsuzsa döbbenten.
– Nem bírom tovább egyedül. Nem segítetek semmiben. Ha nem változik semmi, eladom ezt a házat, és beköltözöm egy idősek otthonába vagy egy kis lakásba – folytatom remegő hangon.

András felnevet:
– Ugyan már anya! Csak hisztizel…
– Nem hisztizek! – csattanok fel. – Évek óta csak akkor jöttök, ha valamit akartok tőlem! Én meg itt ülök magamban nap mint nap…

Zsuzsa szemében könnyek csillannak meg:
– Anya… én tényleg próbálok mindent összeegyeztetni…
– Tudom kicsim – simítom meg a kezét –, de nekem is szükségem van rátok. Nem csak akkor, amikor baj van vagy pénz kell.

Gergő sóhajt:
– Mit szeretnél tőlünk konkrétan?
– Hogy néha hívjatok fel! Jöjjetek át hétvégente! Segítsetek bevásárolni vagy csak beszélgessünk egy órát! Nem pénzt kérek… csak titeket.

A beszélgetés után csendben ülünk. A gyerekek játszanak a sarokban, Zsuzsa törölgeti a szemét. Gergő bámulja az asztalt. András dacosan néz rám.

Aznap este mindannyian elmennek. Egyedül maradok újra a csendben. De valami megváltozott: legalább kimondtam végre azt, ami évek óta fojtogatott.

Másnap reggel csörög a telefonom. Zsuzsa az:
– Anya… átjövünk délután segíteni bevásárolni. És hozunk neked valami finomat is.

Könnyek szöknek a szemembe. Talán mégis van remény.

De vajon miért kellett idáig eljutnom? Miért csak akkor vesznek észre minket az emberek, amikor már majdnem elveszítettek? Ti mit tennétek az én helyemben?