Elfelejtett évforduló – Egy házasság határán

– Márta, ne haragudj, most tényleg nincs időm! – csattant fel Márk, amikor beléptem a lakásba, kezemben a borral és a tortával. Az ajtóban álltam, a kabátom még rajtam, a cipőm sáros volt a májusi esőtől. A nappaliban Márk a laptopja fölé görnyedt, fejhallgatóval a fején, mintha egy másik világban élne.

Nem szóltam semmit. Letettem az asztalra a tortát, óvatosan, nehogy megrepedjen a tetején a mogyorókrém. A borosüveg koccant az üveglapon. A szívem is koccant egyet.

– Tudod, ma van… – kezdtem halkan, de ő intett, hogy várjak.

Aztán csak ültem ott, néztem, ahogy gépel, néha felnevet valami idétlen mém miatt, amit a kollégái küldtek. Az órára pillantottam: 18:43. Pont ilyenkor szoktunk elindulni a kedvenc éttermünkbe. Tavaly még virágcsokorral várt az ajtóban.

Most csak csend volt és a billentyűzet kopogása.

Végül letette a fejhallgatót. – Mit is mondtál? – kérdezte fáradtan.

– Semmi – feleltem. – Csak… hoztam neked valamit.

Felnézett, meglátta a tortát. Elmosolyodott, de nem úgy, ahogy régen. Nem volt benne melegség, csak udvariasság.

– Köszi, Márta. Nagyon kedves vagy.

Aztán visszafordult a géphez.

A nappali falán ott lógtak az esküvői fotóink. A képen még boldogok voltunk, egymásba kapaszkodva nevettünk. Most úgy éreztem, mintha egy idegen ülne velem szemben.

Leültem mellé.

– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy minden évben újra belém szeretsz ezen a napon? – kérdeztem halkan.

Sóhajtott. – Márta, ne kezdjük ezt megint. Nagyon fáradt vagyok. Rengeteg munka van.

– De ma van az évfordulónk! – tört ki belőlem.

– Tudom… vagyis… bocsánat, tényleg elfelejtettem. De most nem érek rá ünnepelni.

A könnyeim elindultak maguktól. Próbáltam visszatartani őket, de nem ment.

– Márk… Mi történt velünk? Mikor lett fontosabb minden más nálam?

Felállt, idegesen járkált fel-alá.

– Ne csináld ezt! Nem most kell erről beszélni! Nem látod, mennyi dolgom van?

– Mindig csak dolgod van! – kiáltottam rá. – Évek óta csak dolgozol! Évek óta csak… csak létezünk egymás mellett!

Csend lett. A torta illata keveredett a bor fanyar szagával. A szívem összeszorult.

– Sajnálom – mondta végül halkan. – Nem tudom, mi van velem. Talán… talán már nem vagyok ugyanaz az ember.

– És én? Én még ugyanaz vagyok neked?

Nem válaszolt.

Aznap este nem gyújtottunk gyertyát. Nem nevettünk együtt. Csak ültünk egymás mellett két idegenként.

Később felhívtam anyámat. Ő mindig tudta, mikor kell hallgatni és mikor kell szólni.

– Kislányom – mondta –, néha el kell engedni azt, ami már nem tart össze titeket. De előbb próbáld megmenteni azt, ami menthető.

Másnap reggel Márk már korán elment otthonról. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Bocsánat.”

A torta érintetlenül állt a hűtőben napokig. A bor is bontatlan maradt.

Elkezdtem visszagondolni az elmúlt évekre: az első randinkra a Margitszigeten, amikor eláztunk az esőben és ő kabátot terített rám; az első közös karácsonyunkra; arra az estére, amikor megkérte a kezemet egy régi presszóban; arra az éjszakára, amikor sírva mesélte el apja halálát és én átöleltem.

Hol vesztettük el egymást? Mikor lett fontosabb egy Excel-tábla vagy egy céges prezentáció annál, hogy együtt legyünk?

Egy hét múlva Márk késő este jött haza. Fáradt volt és megtört.

– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Leültem vele szemben.

– Sajnálom mindent – mondta. – Tényleg… csak annyira elvesztem ebben az egészben…

– Már nem tudom, hogy van-e még „mi” – feleltem őszintén.

Sokáig hallgattunk. Aztán elkezdtünk beszélgetni: először félve, aztán egyre őszintébben. Felszakadtak régi sebek: anyagi gondok, gyerekvállalás kérdése, anyósom állandó beleszólása mindenbe…

– Szeretlek még? – kérdeztem magamtól hangosan.

Márk rám nézett könnyes szemmel.

– Én igen… csak nem tudom jól kimutatni.

Aznap este először öleltük meg egymást hónapok óta igazán.

De tudtam: ez csak az első lépés volt egy hosszú úton visszafelé egymáshoz – vagy előre külön-külön.

Most itt ülök, nézem az üres tortásdobozt és azon gondolkodom: vajon hány házasságban történik meg ugyanez? Hányan ülnek csendben egymás mellett úgy, hogy közben már rég elvesztek?

Ti mit tennétek? Harcolnátok még érte vagy elengednétek?