Elengedni vagy ragaszkodni? Egy budapesti nyugdíjas asszony döntései

– Anya, nem maradhatunk tovább – mondta Gábor, a fiam, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a régi zománcos teáskannából töltöttem neki egy csésze teát. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, és a hangja remegett. – Egyszerűen nem férünk el négyen ebben a lakásban.

A szívem összeszorult. Az ablakon túl a budapesti panelházak szürke tömbjei sorakoztak, az utcán gyerekek játszottak, mint régen Gábor is. Most viszont az én unokáim, Lilla és Marci, a szobában ültek csendben, mintha érezték volna a feszültséget.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök. Hatvanhét éves vagyok, özvegy, és egyetlen örökségem ez a kétszobás lakás Zuglóban. Amikor Gáborék elvesztették az albérletüket, nem volt kérdés: ideköltöztek. Azt hittem, ez csak átmeneti lesz.

De az átmenetiből hónapok lettek. A nyugdíjam alig elég a rezsire és az élelmiszerre. Az unokáimnak iskolába kell járniuk, Gábor pedig két munkahelyen dolgozik, de még így is csak tengődnek. Az anyagi gondok lassan beszivárogtak minden beszélgetésünkbe.

Egy este, amikor már mindenki aludt, ültem a konyhában a sötétben. A hűtő zúgása volt az egyetlen hang. Elővettem egy papírt és ceruzát, és számolni kezdtem: mennyit kapnék, ha kiadnám az egyik szobát? Vagy akár az egész lakást? Egy barátnőm, Ilona mondta múltkor: „Marika, ha kiadod a lakást, simán megélsz! Ne hagyd, hogy mindenki rád telepedjen!”

Másnap reggel Gábor felesége, Ági odajött hozzám.
– Marika néni, beszélnünk kellene. Nem akarjuk terhelni magát tovább. Találtunk egy kis albérletet Kőbányán. Nem ideális, de legalább lesz saját helyünk.

A szívem egyszerre könnyebb lett és nehezebb. Tudtam, hogy ez mindannyiunknak nehéz lesz. De azt is tudtam: ha most nem lépek, sosem lesz saját életem újra.

Aznap este vacsora közben próbáltam könnyedén beszélgetni Lillával és Marcival.
– Tudjátok, gyerekek, amikor én kicsi voltam, mi is sokszor költöztünk – kezdtem.
Lilla rám nézett nagy barna szemekkel.
– Akkor te is féltél?
– Igen – mondtam halkan –, de mindig tudtam, hogy anya és apa mellettem vannak.

A következő napokban csomagoltak. A lakás egyre üresebb lett. A falakon még ott lógtak Gábor gyerekkori rajzai, de már minden más dobozban volt. Amikor elmentek, hirtelen csend lett. Olyan csend, amilyet régóta nem éreztem.

Az első napokban felszabadultnak éreztem magam. Végre újra magam lehettem! De ahogy telt az idő, egyre inkább mardosott a bűntudat. Vajon önző voltam? Vajon tényleg csak a pénz számított?

Egyik este Ilona áthívott magához.
– Ne ostorozd magad! – mondta határozottan. – Mindenki ezt csinálná a helyedben.
De én nem voltam ebben biztos.

Közben elkezdtem hirdetni a lakást. Jöttek-mentek az érdeklődők: egy fiatal pár, akiknek kisbabájuk lesz; egy egyetemista lány vidékről; egy elvált férfi. Mindegyiküknek szüksége volt otthonra – ahogy nekem is.

Végül egy fiatal tanárnő költözött be. Csendes volt és udvarias. A pénz tényleg sokat segített: végre nem kellett minden fillért számolnom. De esténként mégis hiányzott Lilla nevetése és Marci kisautóinak zörgése.

Karácsonykor meghívtam Gáborékat vacsorára. Feszengve ültek az asztal körül; mintha mindannyian idegenek lennénk egymásnak.
– Anya – szólalt meg végül Gábor –, haragszol ránk?
– Nem haragszom – mondtam –, csak… talán mindannyian hibáztunk egy kicsit.
Ági lesütötte a szemét. Lilla odabújt hozzám.
– Szeretlek, nagyi – suttogta.

Azóta is gyakran gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon lehet egyszerre önmagunkért és másokért élni? Vagy mindig választanunk kell?

Talán nincs jó válasz. De ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg önzés volt vagy csak túlélés?