Elengedés egy hűtlen férj árnyékában – Egy anya vallomása

– Anya, ki az a bácsi az ajtóban? – kérdezte Marci, miközben a konyhaasztalnál rajzolt. Az eső kopogott az ablakon, és én éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Zoltán állt ott, a férfi, akit valaha szerettem, akiben megbíztam, és aki éveken át hazudott nekem. Most mégis itt volt, beesett arccal, kezében egy kopott esernyővel.

– Maradj itt, kicsim – mondtam halkan, és próbáltam elrejteni a hangomban rejlő remegést. Kiléptem az előszobába, becsuktam magunk mögött az ajtót.

– Zsuzsa… – kezdte Zoltán, de én felemeltem a kezem.

– Mit akarsz? – kérdeztem ridegen. A hangom idegenül csengett a saját fülemben is.

– Csak… csak szeretnék elbúcsúzni Marcitól. Holnap elutazom Németországba. Nem tudom, mikor jövök vissza. Talán soha – mondta, és láttam rajta, hogy tényleg megtört.

Az elmúlt évek képei villantak fel bennem: az éjszakák, amikor egyedül feküdtem az ágyban, miközben ő „túlórázott”; az üzenetek, amiket véletlenül találtam meg a telefonján; a nők nevei, akik mindennél fontosabbak lettek számára. És most itt állt előttem, mintha mindez csak egy rossz álom lett volna.

– Miért most? Miért nem akkor gondoltál rá, amikor még számítottunk neked? – sziszegtem.

– Tudom, hogy hibáztam. De Marci az én fiam is. Csak öt percet kérek tőle. Tőled – könyörgött.

A könnyeim majdnem kibuggyantak. Nem akartam gyengének látszani előtte. Nem akartam újra áldozat lenni. De Marci hangja átszűrődött a szobából:

– Anya! Kész vagyok a rajzzal! Megmutathatom?

Zoltán szeme megtelt könnyel. – Kérlek…

Nem tudtam mit tegyek. Az anyai ösztönöm azt súgta: védjem meg Marcit minden fájdalomtól. De vajon joga van-e ahhoz, hogy elbúcsúzzon az apjától? Vagy csak újabb sebet ejtek rajta ezzel?

Visszamentem Marcival a szobába. Leültem mellé és megsimogattam a haját.

– Marci, apukád szeretne beszélni veled egy kicsit. Elutazik messzire – mondtam halkan.

A kisfiam arca felderült. – Tényleg? Akkor megmutathatom neki a rajzomat?

Bólintottam. Zoltán bejött, óvatosan leült Marcival szemben. Néztem őket: apa és fia, akik között annyi minden történt és nem történt meg soha.

– Ez nagyon szép lett, kisfiam – mondta Zoltán elcsukló hangon. – Nagyon büszke vagyok rád.

Marci mosolygott, nem értette még ennek a pillanatnak a súlyát. Én viszont annál inkább. Láttam Zoltán szemében a megbánást, de már késő volt. Az évek alatt összegyűlt harag és csalódás nem múlt el attól, hogy most itt ül velünk.

Zoltán felállt, Marcit magához ölelte.

– Vigyázz anyára, jó? És mindig légy ilyen bátor! – suttogta neki.

Marci csak bólintott, majd visszaült rajzolni. Zoltán rám nézett utoljára.

– Köszönöm… hogy megengedtél neki egy utolsó búcsút – mondta halkan.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, úgy éreztem magam, mintha egy korszak zárult volna le. Leültem Marcival szemben és néztem őt: mennyire ártatlan még, mennyire nem érti ezt az egészet.

Az este csendben telt. Marci hamar elaludt. Én pedig ott ültem az ablakban és néztem az esőt.

Vajon jól döntöttem? Vajon tényleg jobb így Marcinek? Vagy csak magamat próbáltam védeni attól, hogy újra megbántsanak?

„Lehet valaha igazán elengedni azt, aki egyszer összetörte a szívünket? És vajon képesek vagyunk-e úgy dönteni a gyerekeink érdekében, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat is?”