Eladtam a házamat, hogy megmentsem a fiamat – de mindent elveszítettem
– Anya, kérlek, ne hagyj most cserben! – Zoli hangja remegett a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem, a kezem görcsösen szorította a bögrét. A szívem hevesen vert, mintha előre érezte volna, hogy most valami végérvényesen megváltozik.
– Mondd el, mi történt! – suttogtam. – Miért van szükséged ennyi pénzre?
– Csak most segíts ki, utoljára! Megígérem, mindent visszaadok. Ha most nem segítesz, mindennek vége. – A hangja kétségbeesett volt, de valahol mélyen már akkor is éreztem: ez nem az első alkalom, és talán nem is az utolsó.
A férjem, Laci három éve halt meg. Azóta Zoli volt mindenem. Mindig azt mondtam magamnak: egy anya mindent megtesz a gyermekéért. Akkor is, ha már felnőtt férfi, akkor is, ha hibázik. De amikor eladtam a házat, ahol negyven évig éltem, ahol Zolit felneveltem, ahol Laci minden szerszámát még mindig a garázsban tartottam – akkor valami bennem is meghalt.
Az ügyvédnél ülve remegett a kezem az aláírásnál. Az új tulajdonosok kedvesek voltak, de én csak a falakat láttam, a repedéseket a konyhában, amit Laci javított ki egy nyári estén. A kertben a rózsabokrokat néztem, amiket anyámtól kaptam nászajándékba. Mindent hátrahagytam egyetlen reményért: hogy Zoli újra talpra áll.
Az első hónapban minden rendben ment. Zoli azt mondta, új munkát talált egy autószerelő műhelyben. Néha eljött hozzám az albérletbe – amit abból a pénzből fizettem, amit a házért kaptam –, és hozott virágot vagy süteményt. De valami mindig furcsa volt: idegesen nézett körbe, gyakran elkalandozott a tekintete.
Egy este váratlanul becsöngetett hozzám Zoli barátja, Gergő.
– Erzsi néni… beszélnünk kellene – mondta zavartan.
– Mi történt? Zolival van baj?
– Nem tudom, hogy mondjam… Zoli sokat játszik mostanában. Tudja… szerencsejátékkal. Már minden pénze elment.
A világ megállt körülöttem. A szavak visszhangoztak a fejemben: szerencsejáték… minden pénze…
Aznap este Zoli nem vette fel a telefont. Másnap reggel jelent meg nálam: beesett arccal, karikás szemekkel.
– Anya… ne haragudj rám… – suttogta.
– Mondd el az igazat! – kiáltottam rá remegő hangon. – Mire ment el az a pénz?
– Próbáltam visszanyerni… csak egyszer akartam nyerni… hogy visszaadjam neked… de mindig vesztettem…
Leültem vele szemben. A könnyeim potyogtak. Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam vagy haragudjak rá.
– Miért nem mondtad el? Miért hazudtál nekem?
– Féltem… hogy csalódni fogsz bennem…
A következő hetekben minden megváltozott. Az albérlet tulajdonosa szólt: emeli a bérleti díjat. A megtakarításaim elfogytak. Zoli egyre ritkábban jött hozzám – vagy ha jött is, csak pénzt kért. Egy nap aztán már nem volt mit adnom.
A testvérem, Marika próbált segíteni.
– Erzsi, ezt nem csinálhatod tovább! Nem te vagy felelős Zoli döntéseiért! – mondta dühösen.
– De hát ő az én fiam! Hogy hagyhatnám cserben?
– És magadat? Magadat nem hagyod cserben?
Ezek a szavak hónapokig visszhangoztak bennem. Egyre többször gondoltam vissza arra a napra, amikor eladtam a házat. Vajon tényleg helyesen cselekedtem? Vagy csak egy illúziót kergettem: hogy még mindig megmenthetem azt a kisfiút, aki egyszer elesett a játszótéren és sírva futott hozzám?
Zoli végül segítséget kért: elment egy addiktológushoz. De addigra már mindketten elvesztettünk valamit: ő az önbecsülését, én az otthonomat és a bizalmamat.
Most egy kis garzonban élek Zuglóban. Néha álmomban még mindig végigsétálok a régi kertünkben. Néha Zoli felhív – ilyenkor próbálom remélni, hogy egyszer tényleg újra rendbe jön minden.
De vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol mindent elveszítettünk? És meddig tart az anyai szeretet – hol van az a határ, ahol már magamat is védenem kellene?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre nyomot hagy bennünk?