Eladni Anyánkat? – Egy testvérharc története
– Nem fogom ápolni anyát, Zsuzsa. Eladjuk a lakást, és kész. – Gábor hangja keményen visszhangzott a konyhában, miközben az eső dobolt az ablakon. Anyám a szobában feküdt, gyenge volt, de minden szót hallott. Az arca eltorzult a fájdalomtól – nem csak a betegsége miatt.
– Hogy mondhatsz ilyet? – suttogtam, de a hangom remegett a dühtől. – Ő felnevelt minket. Most, amikor szüksége van ránk, te csak pénzt látsz?
Gábor vállat vont. – Nekem is van életem. Nem fogom feláldozni magam. És különben is, anya úgysem él már sokáig.
Ez volt az a pillanat, amikor valami végleg eltört bennem. Aznap este anyám sírva kérte: – Zsuzsa, ne engedd, hogy elvigyenek innen. Ez az otthonom.
Megígértem neki. És ezzel egyedül maradtam.
Azóta minden nap ugyanaz: reggel gyógyszerek, délelőtt orvoshoz menni, délután főzni, takarítani, este altatni anyát. Néha úgy érzem, megfulladok a felelősségtől. A barátaim eltűntek mellőlem, Gábor pedig egyszer sem hívott fel azóta. Anyám sem akar hallani róla.
Egyik este, amikor már minden csendes volt, anyám halkan megszólalt:
– Talán túl szigorúak vagyunk Gáborhoz…
– Ő volt szívtelen! – csattantam fel. – El akart adni téged! Hogy bocsássak meg neki?
Anyám csak nézett maga elé. – Mindenki másképp bírja a terhet…
De én nem tudtam elengedni a haragot. Minden nap újra és újra lejátszottam magamban azt a beszélgetést. Vajon tényleg igazságtalan vagyok? Vagy csak én vagyok az egyetlen, aki még törődik?
A szomszéd néni, Marika néha átjött segíteni. Egyik délután megkérdezte:
– Zsuzsikám, nem gondolod, hogy beszélned kéne Gáborral? Talán megbánta már…
– Nem akarom látni! – vágtam rá dühösen.
De éjszakánként, amikor anyám lélegzetvételét hallgattam a sötétben, elbizonytalanodtam. Mi lesz velem, ha egyszer ő is elmegy? Akkor már tényleg egyedül maradok.
Egy nap levelet kaptam Gábortól. Csak ennyi állt benne: „Sajnálom. Nem tudtam máshogy kezelni ezt az egészet.”
Nem válaszoltam. Napokig csak forgattam a levelet a kezemben. Anyám kérdezgette:
– Ki írt?
– Senki fontos – hazudtam.
De belül marcangolt a bűntudat és a harag keveréke.
Aztán anyám állapota rosszabbodott. Egyik este mentőt kellett hívnom. A kórházban ültem mellette, fogtam a kezét. Ő csak ennyit mondott:
– Hívd ide Gábort…
Megtettem. Amikor Gábor belépett a kórterembe, anyám arca felderült. Én háttal álltam nekik, de hallottam, ahogy sírva kér bocsánatot tőle.
Hazafelé menet Gábor rám nézett:
– Sosem akartam rosszat… Csak féltem.
Nem tudtam mit mondani. Csak mentem előre az üres utcán.
Most itt ülök anyám ágya mellett, és azon gondolkodom: vajon képes leszek valaha megbocsátani Gábornak? Vagy örökre kettészakadt a családunk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak határok, amiket nem lehet átlépni?