Eladnád az otthonod az anyósod kedvéért? – Egy budapesti család drámája
– Nem hiszem el, hogy ezt most komolyan mondod, Ilona néni! – szakadt ki belőlem a mondat, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a kávéscsésze felett. A férjem, Gábor, csak némán bámult maga elé, mintha ő is most hallaná először. Anyósom, Ilona néni, szokásához híven egyenes háttal ült, és szinte rideg nyugalommal nézett rám.
– Igen, komolyan mondom, Zsuzsa. Nem tudok már egyedül maradni Budapesten. A lányom, Ági Debrecenben él, és azt szeretném, ha mind együtt lennénk. El kellene adnotok ezt a lakást, és költöznénk mindannyian hozzájuk.
A szívem hevesen vert. Ez a lakás volt az első közös otthonunk Gáborral. Itt született meg a fiunk, Marci. Itt tanultam meg főzni az anyósomtól, itt sírtam el az első veszekedésünk után. Minden falnak története volt. És most azt várják tőlem, hogy mindezt feladjam?
– De hát… – kezdtem volna tiltakozni, de Gábor közbevágott.
– Anya, ezt nem lehet csak úgy eldönteni. Zsuzsa is dolgozik itt, Marci iskolába jár. Nekem is itt van a munkahelyem. – A hangja fáradt volt, mintha már előre feladta volna a harcot.
Ilona néni azonban hajthatatlan maradt.
– Én már nem bírom tovább egyedül. Ágiék Debrecenben tárt karokkal várnak minket. Ott nagyobb a ház, van kert is. És ott legalább nem leszek magányos.
A levegő megfagyott közöttünk. Gábor rám nézett, mintha azt várná, hogy majd én oldom meg ezt az egészet. De én csak ültem ott, és éreztem, ahogy lassan szétfeszít belülről a düh és a kétségbeesés.
Aznap este nem tudtam aludni. Gábor csendben feküdt mellettem az ágyban.
– Mit gondolsz? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom – sóhajtott. – Anyám mindig is erős akaratú volt. De most tényleg rosszabbul van. Félek, ha nemet mondunk neki, végleg eltávolodik tőlünk.
– És mi lesz velünk? Mi lesz Marcival? Az én munkámmal? A barátainkkal? – soroltam kétségbeesetten.
Gábor csak vállat vont.
Másnap reggel Ilona néni már csomagoló dobozokat nézegetett az interneten. Úgy éreztem magam, mint egy statiszta a saját életemben. Marci is feszülten viselkedett.
– Anya, tényleg elköltözünk Debrecenbe? – kérdezte félve.
– Nem tudom még, kicsim – öleltem magamhoz. – De bármi lesz is, együtt maradunk.
A következő napokban minden beszélgetés erről szólt. Gábor egyre hallgatagabb lett, Ilona néni pedig minden alkalmat megragadott, hogy hangsúlyozza: mennyire magányos Budapesten. Egy este Ági is felhívott Debrecenből.
– Zsuzsa, anyu tényleg nagyon rosszul van egyedül. Mi örülnénk nektek itt! A gyerekek is mennyire szeretnék látni Marcit gyakrabban… – mondta kedvesen, de éreztem a hangjában a sürgetést.
Egyre inkább úgy éreztem: sarokba szorítottak. Mintha mindenki csak azt várná tőlem, hogy feladjam az életemet másokért.
Egyik este Gáborral összevesztünk.
– Neked mindegy? Tényleg csak úgy eladod ezt a lakást? – kérdeztem dühösen.
– Nem mindegy! De mit tegyek? Anyám beteg! Ha nem segítünk neki, mindenki minket fog hibáztatni! – kiabált vissza.
– És ha mi megbetegszünk ebbe bele? Ha Marci nem találja meg a helyét Debrecenben? Ha én elveszítem a munkám?
Gábor csak legyintett.
– Mindig csak magadra gondolsz!
Ez fájt. Mert tudtam: egész életemben másokat helyeztem magam elé. Most először próbáltam kiállni magamért – és ezért önzőnek neveztek.
Ilona néni másnap reggel sírva fakadt a konyhában.
– Én csak azt szeretném, ha együtt lennénk… Nem akarok terhet jelenteni nektek…
Összeszorult a szívem. Láttam rajta az őszinte félelmet az egyedülléttől. De láttam magamat is: ahogy elveszítem mindazt, amiért eddig dolgoztam.
Végül családi kupaktanácsot tartottunk. Ott ültünk mindannyian az asztal körül: Ilona néni könnyes szemmel, Gábor idegesen dobolva az ujjával az asztalon, Marci csendben rajzolgatva egy papírlapra.
– Én nem akarok elköltözni – mondta halkan Marci. – Itt vannak a barátaim…
Csend lett. Végre valaki kimondta azt, amit én is éreztem.
Ilona néni felállt.
– Akkor majd egyedül megyek Debrecenbe! Nem akarok tönkretenni titeket!
Gábor utána rohant. Én csak ültem ott Marcival, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.
Végül kompromisszum született: Ilona néni egy időre Debrecenbe költözött Ágiékhoz, mi pedig maradtunk Budapesten. Megígértük neki, hogy minden hétvégén meglátogatjuk – és tartottuk is magunkat ehhez.
De valami végleg megváltozott bennem. Rájöttem: nem lehet mindig mindenkinek megfelelni anélkül, hogy közben önmagamat elveszíteném.
Most itt ülök a régi konyhánkban Budapesten, és azon gondolkodom: vajon tényleg önzőség kiállni magamért? Vagy ez az egyetlen út ahhoz, hogy boldog család lehessünk?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt család és önfeladás között?