Eladjam a házamat a saját életem árán? – Egy meny vallomása

– Nem értem, miért nem látod be, hogy ez mindannyiunk érdeke! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal görcsösen markolva a kávéscsészét. A hangja visszhangzott a fejemben, mintha minden szóval egyre mélyebbre döfne bennem egy láthatatlan tőrt.

– Ilona néni, ez az otthonom. Itt nőtt fel a fiam, itt volt minden karácsonyunk, minden születésnapunk. Nem lehet csak úgy eladni – próbáltam halkan, de határozottan válaszolni.

– Az én fiam is itt nőtt fel! – vágott vissza. – De most már nekem van szükségem segítségre. Egyedül vagyok, és nem bírom tovább a panelban. Ha eladnád ezt a házat, vehetnénk egy közös lakást, ahol mindannyian együtt élhetnénk. Ez lenne a legjobb megoldás!

A szívem hevesen vert. Az egész testem tiltakozott az ötlet ellen. A férjem, Gábor csak némán ült mellettem, tekintetét lesütve. Tudtam, hogy ő is érzi a feszültséget, de nem mert állást foglalni.

Az elmúlt években mindig igyekeztem jó meny lenni. Amikor Ilona néni beteg lett, én vittem orvoshoz. Ha kellett, főztem rá, takarítottam nála. Sosem panaszkodtam. Most viszont úgy éreztem, mintha egy szakadék szélén állnék: ha beleegyezek, elveszítem mindazt, amit felépítettem; ha nemet mondok, szétszakad a család.

Aznap este Gábor odafordult hozzám a hálószobában.

– Tudom, hogy nehéz… De anyám tényleg rosszul van. Egyedül már nem bírja – mondta halkan.

– És mi lesz velünk? Mi lesz a fiunkkal? – kérdeztem könnyes szemmel. – Ez a ház az életünk része. Nem akarok egy zsúfolt lakásban élni mindannyian.

Gábor csak sóhajtott.

A következő napokban Ilona néni minden alkalmat megragadott, hogy emlékeztessen: „Nem vagyok már fiatal. Nem akarok otthonba menni! Együtt könnyebb lenne.”

A fiam, Marci is hallotta a beszélgetéseket.

– Anya, ugye nem kell elköltöznünk? – kérdezte egyik este lefekvés előtt.

– Nem tudom még, kicsim – suttogtam. – De bármi is lesz, együtt maradunk.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Zsuzsa észrevette a gondterhelt arcomat.

– Mi történt veled? – kérdezte aggódva.

– Az anyósom azt akarja, adjam el a házunkat… hogy vele költözzünk egy közös lakásba. Nem tudom, mit tegyek – vallottam be.

Zsuzsa csak csóválta a fejét.

– Ez óriási áldozat lenne. Gondolj magadra is! Nem lehet mindig másokat előtérbe helyezni.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálom védeni azt a kevés stabilitást, ami még maradt az életemben?

Egy este vacsora után Ilona néni újra szóba hozta:

– Tudod, Éva, én sosem kértem tőled semmit. De most tényleg szükségem van rád. Ha szereted Gábort és Marcit, megteszed ezt értünk.

A hangja megtört volt, de éreztem benne a zsarolást is. Gábor ismét hallgatott.

– És ha nemet mondok? Akkor rossz ember vagyok? – kérdeztem remegő hangon.

Ilona néni csak vállat vont.

Az éjszaka közepén felriadtam. Kimentem a konyhába vizet inni. A sötétben ülve azon gondolkodtam: hol van az a határ, ahol még önmagam maradhatok? Meddig kell alkalmazkodnom másokhoz?

Másnap reggel Marci odabújt hozzám.

– Anya, én itt szeretek lakni. Itt vannak a barátaim is – mondta halkan.

Megsimogattam a fejét és eldöntöttem: beszélnem kell Gáborral.

– Gábor, nem tudom tovább csinálni ezt. Szeretem az anyádat, de nem adhatom fel az életünket teljesen miatta. Segíthetünk neki másképp is: kereshetünk neki egy közelebbi lakást vagy gondoskodhatunk róla naponta. De nem adom el ezt a házat – mondtam határozottan.

Gábor először dühös lett.

– Te csak magadra gondolsz! – vágta oda.

– Nem igaz! Mindannyiunkra gondolok! Ha most mindent feladok, később magamat sem fogom tudni szeretni – sírtam el magam.

Napokig feszült volt a légkör otthon. Ilona néni duzzogott, Gábor kerülte a tekintetem. De Marci boldog volt: maradhattunk.

Végül Ilona néni elfogadta az új helyzetet. Találtunk neki egy kis lakást pár utcával arrébb és minden nap meglátogattuk. Nem volt könnyű döntés, de végre úgy éreztem: nem veszítettem el önmagam teljesen.

Most is gyakran eszembe jut: vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?