Éjszakák a hazugság árnyékában – Egy budapesti feleség vallomása

– Miért nem alszol még, Anna? – kérdezte anyám a telefonban, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a hajnali sötétségben bámultam a hideg teámat.

– Nem tudok – suttogtam. – Még mindig nincs itthon.

A vonal másik végén csend lett. Anyám tudta, hogy ez mit jelent. Hónapok óta minden éjszaka ugyanaz: Gábor azt mondja, dolgozik, projekteken ül bent az irodában, de valami nem stimmel. Az első hónapban még hittem neki. Aztán egyre több apró részlet kezdett zavarni: a kabátján füstszag, pedig azt mondta, leszokott; a kávéillat, ami úgy beleivódott a ruhájába, mintha egész éjjel kávézókban ült volna; a rövid, fáradt „aludj csak”, amit minden hajnalban odavetett nekem.

Egyik éjszaka nem bírtam tovább. Felöltöztem, és taxit hívtam. A sofőr kérdőn nézett rám, amikor megmondtam az úti célt: Gábor munkahelye, egy üvegfalú irodaház a Váci úton. Hajnali kettő volt. Az épület sötét volt, csak a portásfülke pislákolt halványan. Leszálltam, és percekig csak álltam az utcán, néztem az ablakokat. Sehol egy fény, sehol egy mozdulat. Gábor autója sem volt ott.

Hazafelé remegtem a düh és a félelem keverékétől. Amikor hazaért, már az ágyban feküdtem, de nem aludtam. Hallottam, ahogy a kulcs csörren a zárban, ahogy óvatosan becsukja maga mögött az ajtót. Belépett a hálóba, leült az ágy szélére.

– Aludj csak, Anna – mondta halkan.

– Hol voltál? – kérdeztem.

Megfeszült mellettem. Egy pillanatig azt hittem, most végre elmondja az igazat. De csak annyit mondott:

– Már mondtam. Dolgoztam.

– Hazudsz – suttogtam.

Nem válaszolt. Felállt, és kiment a fürdőbe. Hallottam, ahogy vizet enged, ahogy sóhajt. Aztán csend lett.

Másnap reggel úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Gábor kávét főzött magának, én pedig próbáltam nem sírni a fürdőben. A munkahelyemen egész nap csak bámultam a monitort. Kolléganőm, Zsuzsa odajött hozzám ebédszünetben.

– Minden rendben otthon? – kérdezte óvatosan.

Ránéztem, és majdnem kibuggyant belőlem minden: a gyanú, a félelem, az éjszakai utcák hidege. De csak annyit mondtam:

– Fáradt vagyok.

Aznap este Gábor korábban jött haza. Meglepődtem, amikor belépett az ajtón már kilenckor.

– Ma nem volt annyi munka – mondta, miközben levette a kabátját.

– Vacsoráztál már? – kérdeztem gépiesen.

– Nem vagyok éhes.

Leültünk egymással szemben az asztalhoz. A csend közöttünk olyan vastag volt, hogy szinte tapintani lehetett.

– Mi történik velünk? – kérdeztem végül.

Gábor rám nézett. A szeme alatt sötét karikák húzódtak.

– Nem tudom – felelte halkan.

A következő napokban egyre inkább elhidegültünk egymástól. Gábor még többet maradt távol, én pedig egyre többször hívtam fel anyámat sírva. Egy este aztán eldöntöttem: beszélnem kell vele őszintén.

Amikor hazaért – megint hajnalban –, már vártam rá a nappaliban.

– Le kell ülnünk beszélgetni – mondtam határozottan.

Látszott rajta, hogy menekülne, de leült velem szemben.

– Nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot – kezdtem remegő hangon. – Ha van valaki más… inkább mondd el most!

Gábor lehajtotta a fejét. Sokáig hallgatott.

– Nincs senkim – mondta végül. – De… elvesztettem az állásomat három hónapja. Nem akartam elmondani neked… szégyelltem magam. Az éjszakákat kint töltöttem… sétáltam vagy kávézókban ültem… próbáltam munkát keresni, de nem ment…

A világ megállt körülöttem egy pillanatra. A harag helyét lassan átvette a sajnálat és a félelem.

– Miért nem mondtad el? – kérdeztem könnyekkel a szememben.

– Nem akartam csalódást okozni neked… vagy anyádnak… vagy magamnak – suttogta.

Aznap éjjel először öleltük át egymást hónapok óta igazán. De tudtam: ettől még nem lesz könnyebb minden. Az álláskeresés hónapokig tartott. Gábor önbizalma romokban hevert; én pedig próbáltam tartani benne a lelket, miközben magamban is harcoltam azzal az érzéssel, hogy becsapott.

Anyám gyakran jött át segíteni: főzött ránk, mosott, néha csak leült mellém egy teával és hallgatott. Zsuzsa is többször hívott el sétálni a Margitszigetre; ilyenkor próbáltam elfelejteni mindent pár órára.

A családunkban is feszültség lett: apám szerint Gábornak férfiként kötelessége lenne eltartani engem; anyám viszont azt mondta: „Most van szüksége rád igazán.” Néha úgy éreztem, két tűz között őrlődöm: szerettem volna támogatni Gábort, de közben haragudtam is rá azért, hogy hazudott nekem.

Végül Gábor talált munkát egy kisebb cégnél Zuglóban. Nem keresett annyit, mint korábban, de újra volt célja és önbizalma is lassan visszatért. Mi pedig elkezdtük újraépíteni a kapcsolatunkat – lassan, apró lépésekben.

Még ma is vannak nehéz napjaink. Néha még mindig érzem azt a régi bizalmatlanságot; néha Gábor is elbizonytalanodik önmagában vagy bennem. De már tudjuk: csak akkor lehetünk erősek együtt, ha őszinték vagyunk egymással – még akkor is, ha fáj az igazság.

Néha azon gondolkodom: vajon hány házasságban játszódik le ugyanez csendben? Hányan félnek bevallani a gyengeségeiket annak, akit szeretnek? És vajon lehet-e teljesen megbocsátani egy ilyen hazugságot? Ti mit tennétek a helyemben?