Egyetlen hívás mindent megváltoztatott – Egy magyar nő története a hűtlenségről, titkokról és újrakezdésről

– Miért nem veszed fel? – kérdezte anyám a konyhaasztalnál ülve, miközben a húslevest kavargatta. A telefonom már harmadszor csörgött, de valami furcsa előérzet miatt nem akartam felvenni. Végül mégis rányomtam a zöld gombra.

– Halló? – szóltam bele bizonytalanul.

A vonal túlsó végén egy női hang szólalt meg. Idegen volt, mégis valahogy ismerős. – Jó estét, Zsuzsa vagyok. Sajnálom, hogy ilyenkor keresem, de úgy érzem, tudnia kell valamiről…

A szívem hevesen vert. A férjem, Gábor épp a szokásos esti műszakját töltötte a kórházban – legalábbis ezt mondta. Zsuzsa halkan, de határozottan folytatta: – A férje… Gábor… már hónapok óta találkozik velem. Sajnálom, de nem bírom tovább titkolni.

A világ megállt körülöttem. Anyám kérdőn nézett rám, de csak annyit tudtam kinyögni: – Semmi baj, csak téves hívás volt.

Aznap este nem aludtam. Gábor hazaért hajnalban, fáradtan ledobta magát mellém az ágyba. Meg akartam kérdezni tőle mindent, de csak csendben feküdtem mellette, figyelve a lélegzetét. Vajon tényleg igaz? Vagy csak valaki rosszindulatú tréfája?

Másnap reggel Gábor úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Megcsókolt indulás előtt, én pedig próbáltam elrejteni a remegésemet. A gyerekek – Bence és Lilla – már az iskolára készülődtek, anyám pedig csendben mosogatott. Az egész házban feszültség vibrált.

Délután elmentem a munkahelyemre, a könyvtárba. Próbáltam a munkába temetkezni, de minden gondolatom Gábor körül forgott. Hazafelé menet megláttam őt egy kávézó teraszán – nem egyedül volt. Ott ült Zsuzsával. Láttam, ahogy egymás kezét fogják.

Hazamentem, és egész este azon gondolkodtam, mit tegyek. Anyám észrevette rajtam a változást.

– Valami baj van veletek? – kérdezte óvatosan.

– Nem tudom… – suttogtam könnyes szemmel. – Talán elveszítem Gábort.

Anyám leült mellém, megsimogatta a kezemet. – Az apád is hibázott egyszer… De megbocsátottam neki. Nem volt könnyű, de együtt maradtunk.

– És boldog vagy? – kérdeztem halkan.

– Néha igen, néha nem – felelte őszintén. – De legalább nem bántam meg, hogy harcoltam érte.

Aznap este leültem Gáborral beszélgetni. A gyerekek már aludtak, csak mi ketten voltunk ébren.

– Gábor… beszélnünk kell – kezdtem remegő hangon.

Ő rám nézett, és rögtön tudta, hogy valami nincs rendben.

– Tudom… – mondta halkan. – Zsuzsa keresett téged?

Bólintottam.

– Miért? Miért tetted ezt velem? – tört ki belőlem a zokogás.

Gábor lehajtotta a fejét. – Nem tudom… Elveszettnek éreztem magam. A munka, a stressz… Zsuzsa meghallgatott. De sosem akartalak bántani.

– Akkor miért fáj ennyire? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Mert szeretlek… és most mindent elrontottam – suttogta.

Napokig csak egymás mellett léteztünk. A gyerekek semmit sem vettek észre, de én minden reggel sírva ébredtem. Anyám próbált segíteni, de úgy éreztem, senki sem értheti meg igazán a fájdalmamat.

Egyik este Lilla bejött hozzám.

– Anya, miért sírsz mindig? – kérdezte ártatlanul.

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem és sírtam tovább.

Aztán eljött az a nap, amikor döntenem kellett: harcolok Gáborért vagy elengedem őt örökre? Egy barátnőmmel, Katával ültem egy padon a Városligetben.

– Ha szereted még, adj neki esélyt! – mondta Kata. – De ha már nem bízol benne, inkább engedd el!

Hazamentem és leültem Gáborral szemben.

– Nem tudom, hogyan tovább – mondtam őszintén. – Megpróbálhatjuk újra… de csak akkor, ha te is akarod.

Gábor bólintott. – Mindennél jobban szeretném helyrehozni.

Hónapokig tartott a harc önmagammal és vele is. Voltak napok, amikor úgy éreztem, sosem leszek már ugyanaz az ember. De voltak pillanatok is, amikor újra reménykedni kezdtem.

A családunk lassan-lassan újra egymásra talált. Gábor mindent megtett azért, hogy visszanyerje a bizalmamat: közös programokat szerveztünk, többet beszélgettünk egymással és a gyerekekkel is.

De sosem felejtem el azt az estét és azt a hívást. Minden egyetlen pillanat alatt omlott össze bennem…

Most itt ülök az ablakban, nézem az őszi esőt és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e teljes szívvel megbocsátani? Vagy örökre ott marad bennünk egy repedés?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki összetörte a szíveteket?