Egyetlen hajszál – Egy nagymama drámája a magyar valóságban

– Miért sírsz ennyire, kicsim? – suttogtam Máté fülébe, miközben a karomban ringattam. A lakásban csend volt, csak az óraketyegés és a kisbaba kétségbeesett sírása töltötte be a teret. A fiam, Gábor és a menye, Dóra épp most csukták be maguk mögött az ajtót: „Csak egy óra, mama, gyorsan elintézzük a bevásárlást!” – mondták mosolyogva, mintha végre egy kis szabadságot kaptak volna a szülői lét zűrzavarában.

De ahogy elmentek, minden megváltozott. Máté arca eltorzult, a sírása éles volt és szinte hisztérikus. Próbáltam mindent: ringattam, dúdoltam neki régi magyar altatókat, felmelegítettem egy kis teát, de semmi nem segített. Egyre jobban aggódtam. „Ez nem csak egy sima baba-sírás” – gondoltam magamban. „Valami nagyon nincs rendben.”

Letettem a pelenkázóra, hogy megnézzem, nincs-e tele a pelusa vagy piros-e a popsija. Ahogy felhajtottam a rugdalózóját, megfagyott bennem a vér: ott, ahol a pelenka kezdődött, egy vékony hajszál tekeredett szorosan Máté combjára. A bőre körül piros volt és duzzadt. A kezem remegni kezdett.

– Úristen… – suttogtam. – Hogy történhetett ez?

Nem vártam Gáborékra. Felkaptam Mátét, beletettem a babahordozóba, magamhoz szorítottam és rohantam le a lépcsőn. Az autóban remegő kézzel tárcsáztam a kórházat: „A kisunokám sír, valami szorítja a lábát! Jövök!”

A sürgősségin egy fiatal nővér fogadott: – Mi történt?

– Valami szorítja… egy hajszál… nagyon sír… – hebegtem.

Azonnal bevittek minket egy vizsgálóba. Egy idősebb doktornő, Dr. Katalin lépett hozzánk. Megnézte Mátét nagyítóval, majd bólintott.

– Hajszál-torniquet. Sajnos gyakori újszülötteknél. Az anyukák szülés után sokat hullatják a hajukat, és egy-egy hajszál könnyen bejuthat a ruhába vagy pelenkába. Ha rászorul egy végtagra, elzárhatja a vérkeringést.

A nővér finom csipesszel és ollóval dolgozott. Máté sírt ugyan, de már nem úgy, mint előtte – mintha érezte volna, hogy segítenek rajta.

– Szerencséje van – mondta Dr. Katalin –, hogy ilyen gyorsan behozta. Ha tovább marad rajta, akár maradandó károsodást is okozhatott volna.

Könnyek szöktek a szemembe: – Honnan kellett volna tudnom? Hiszen csak egy hajszál…

A doktornő megnyugtatott: – Ez nem az ön hibája. De fontos tudni: ha egy baba szokatlanul sír, mindig nézzük meg az ujjait, lábujjait is! Egy hajszál is lehet veszélyes.

Ekkor ért vissza Gábor és Dóra is – futva jöttek be az ajtón.

– Mi történt? – kérdezte Dóra rémülten.

– Egy hajszál volt a lábán… nagyon megszorult… – mondtam halkan.

Dóra arca elsápadt. – Egész héten hullik a hajam… mindenhol ott van… Nem gondoltam volna…

Gábor csak állt némán, majd odalépett hozzám és átölelt.

– Köszönöm, anya… Ha te nem vagy ilyen figyelmes…

A doktornő leültette őket is: – Ez bárkivel megtörténhet. De most már tudják: mindig nézzék át alaposan a babát! A sírás az egyetlen módja annak, hogy jelezzenek.

Hazafelé menet Dóra sírt az autóban.

– Rossz anya vagyok? – kérdezte halkan.

– Nem vagy rossz anya – mondtam neki. – Csak most tanultunk valami nagyon fontosat.

Otthon Dóra órákig nézegette Máté ujjait és lábujjait. Gábor csendben járkált fel-alá. A családunkban sosem beszéltünk arról, hogy mennyi veszély leselkedik egy újszülöttre – mindig azt hittük, ha sír, biztos csak éhes vagy álmos.

Aznap este nem tudtam elaludni. A fürdőszobában találtam egy hosszú hajszálat a törölközők között. Megborzongtam: mi mindent nem veszünk észre a hétköznapi rohanásban?

Másnap reggel Dóra küldött egy képet Mátéról: „Mostantól minden pelenkázásnál átnézem az ujjait és lábait is.”

Nem érzem magam hősnek. Csak szerencsésnek tartom magam, hogy időben észrevettem.

De vajon hányan gondolnak arra Magyarországon, hogy egyetlen hajszál is veszélyes lehet? Hányszor mondjuk azt: „Majd abbahagyja a sírást…” – miközben lehet, hogy segítségért kiált?

Ti mit gondoltok? Volt már hasonló élményetek? Vajon mennyire figyelünk oda igazán egymásra és a legkisebbekre?