Egyetlen éjszaka árnyéka: Egy magyar feleség vallomása

– Zsuzsa, miért remegsz ennyire? – kérdezte anyám a telefonban, miközben a piros lámpánál álltam a Bartók Béla úton. A hangja aggódó volt, de én csak a saját szívverésemet hallottam, ahogy a kormányt szorítottam. Az eső dobolt az ablakon, mintha minden csepp egy-egy emléket ütne belém arról az éjszakáról.

– Semmi baj, csak fáradt vagyok – hazudtam, mint már annyiszor az utóbbi hónapokban. Valójában attól féltem, hogy egyszer majd kimondom: megcsaltam a férjemet. Egyszer. Egyetlen egyszer. De azóta minden napom erről szól.

Azt mondják, a bűntudat lassan öl – nálam ez igaznak bizonyult. Amikor először találkoztam Gáborral, még csak egy régi ismerős volt a gimiből, akivel véletlenül futottam össze egy céges rendezvényen. A férjem, András, otthon volt a gyerekekkel, én pedig élveztem, hogy végre kimozdulhatok. Gábor vicces volt, figyelmes, és amikor a poharunk összekoccant, valami régi érzés éledt fel bennem. Nem akartam semmit – legalábbis ezt mondogattam magamnak.

Aznap este azonban túl sok bort ittunk, és amikor Gábor felajánlotta, hogy hazavisz, nem mondtam nemet. A lakásom előtt álltunk meg, de nem mentem be rögtön. Beszélgettünk még egy kicsit az autóban, aztán hirtelen minden megtörtént. Egyetlen csók, aztán még egy… és mire észbe kaptam, már késő volt.

Másnap reggel úgy éreztem magam, mintha valaki más testében ébredtem volna. András kávét főzött nekem, a gyerekek veszekedtek a fürdőszobában – minden olyan volt, mint mindig. Csak én változtam meg örökre.

Azóta minden napom egy hazugság. András semmit sem sejt. Néha rám néz vacsora közben, és azt mondja: „Szeretlek.” Ilyenkor legszívesebben elsírnám magam. Hogy lehet így élni? Hogy lehet úgy szeretni valakit, hogy közben ekkora titkot hordozol?

A barátnőm, Kata egyszer azt mondta: „Minden házasságban vannak titkok.” De ő sosem tette volna meg azt, amit én. Legalábbis ezt hiszem. Néha eljátszom a gondolattal, hogy elmondom Andrásnak. Elképzelem az arcát – először értetlenség, aztán fájdalom… végül talán harag vagy undor. Vajon megbocsátana? Vagy örökre elveszíteném?

A legrosszabbak az éjszakák. Amikor András mellett fekszem az ágyban, és hallgatom a lélegzetét. Néha álmában hozzám bújik, én pedig megmerevedek. Félek attól, hogy egyszer álmomban kimondom: „Megcsaltalak.”

A gyerekek semmit sem sejtenek. Még kicsik – Dóri hat éves, Marci négy. Néha nézem őket játék közben, és arra gondolok: ha egyszer minden kiderülne, mi lenne velük? Vajon egyetlen hiba miatt széteshet egy egész család?

A munkahelyemen is nehezebben koncentrálok. A főnököm már többször szólt, hogy szétszórt vagyok. De hogyan is tudnék másra gondolni? Minden nap újra lejátszom magamban azt az estét. Próbálom visszatekerni az időt – de nem lehet.

Gáborral azóta nem beszéltem. Ő írt pár üzenetet, de nem válaszoltam rájuk. Nem akarom újra látni – nem akarom újra átélni azt az érzést.

Anyám néha furcsán néz rám – mintha sejtene valamit. Egyszer megkérdezte: „Minden rendben van köztetek Andrással?” Csak bólintottam. Hazudtam neki is.

A legrosszabb azonban az önmarcangolás. Hogy lehet megbocsátani magamnak? Hogy lehet tovább élni úgy, hogy tudod: elárultad azt, akit a legjobban szeretsz?

Tegnap este András megfogta a kezemet vacsora után.
– Zsuzsa, mostanában annyira távol vagy tőlem… Valami baj van?

Néztem a szemébe – azokba a barna szemekbe, amiket annyira szeretek –, és majdnem kimondtam mindent. De végül csak ennyit mondtam:
– Fáradt vagyok mostanában.

Hazudtam neki is. Megint.

Nem tudom, meddig bírom még ezt így. Nem tudom, van-e jogom boldognak lenni ezek után. Vajon tényleg egyetlen hiba elég ahhoz, hogy mindent tönkretegyünk? Vagy van út vissza?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak egy ilyen hibát – vagy örökre cipelni kell ezt a terhet?