Egyedül maradtam a kisfiammal – Egy magyar apa újrakezdése

– Eszter, kérlek, ne menj el! – kiáltottam utána, miközben a bejárati ajtó hangosan becsapódott mögötte. A kis Marcell sírása visszhangzott a lakásban, mintha ő is érezné, hogy valami végleg megváltozott. Aznap este minden összeomlott bennem. Ott álltam a sötét előszobában, karomban a remegő kisbabával, és csak egyetlen gondolat járt a fejemben: mostantól minden rám hárul.

Nem tudom pontosan, mikor kezdett elromlani minden köztünk Eszterrel. Talán amikor elvesztette az állását, vagy amikor én túl sokat dolgoztam a könyvelőirodában, hogy eltartsam a családot. Egyre többet veszekedtünk apróságokon: ki viszi le a szemetet, ki kel fel éjszaka Marcellhez. Aztán egy nap Eszter csak annyit mondott: „Nem bírom tovább. Elmegyek.” Nem kérdezte, hogy bírom-e majd egyedül. Nem nézett vissza.

Az első hetek rémálomként teltek. Marcell minden éjjel többször felébredt, én pedig kimerülten próbáltam ringatni, miközben a könnyeimet nyeltem. Anyám néha áthozott egy tál levest vagy segített fürdetni Marcellt, de ő is csak annyit mondott: „Fiam, próbáld megérteni Esztert is.” Hogy értsem meg? Hogy lehet egy anya csak úgy elmenni?

A munkahelyemen is egyre nehezebben teljesítettem. Főnököm, Gábor többször behívott az irodájába:
– András, látom, hogy nehéz időszakon mész keresztül, de a határidők nem várnak.
– Tudom, Gábor – motyogtam –, csak… most minden olyan zavaros.

A kollégáim közül néhányan hátat fordítottak nekem. Sokan nem értették, miért vagyok ennyire kimerült és szétszórt. Egyedül Zsuzsa, a titkárnő kérdezte meg egyszer csendesen:
– Segíthetek valamiben? Hozzak neked egy kávét?

Az otthon magányában Marcell lett az egyetlen társaságom. Néha órákig csak néztem, ahogy alszik. Próbáltam megfejteni, mit gondolhat, mit érezhet. Vajon hiányzik neki az anyja? Vajon én elég jó apa vagyok neki?

Egyik este Marcell lázas lett. Pánikba estem. Felhívtam Esztert, de nem vette fel. Anyámhoz rohantam át Marcellal a karomban.
– Nyugodj meg, fiam – mondta anyám –, csak egy kis nátha. De látom rajtad, hogy teljesen kimerültél.
– Nem tudom csinálni – törtem ki sírva. – Félek, hogy mindent elrontok.
– Nem rontod el – simogatta meg a vállam –, csak adj időt magadnak.

A napok lassan teltek. Megtanultam pelenkázni, főzni Marcellnek bébiételt, és még azt is, hogyan kell altatódalt énekelni – bár sosem volt jó hangom. Minden apró sikerélmény után egy kicsit erősebbnek éreztem magam.

Egyik délután váratlanul csengettek. Eszter állt az ajtóban.
– Csak látni akartam Marcellt – mondta halkan.
– Miért mentél el? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem tudtam tovább elviselni ezt az életet… Azt hittem, nélkületek könnyebb lesz. De minden nap hiányoztok.
– Akkor miért nem jössz vissza?
– Mert félek… Félek attól, hogy újra ugyanoda jutunk.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltunk egymással szemben, két elveszett emberként.

Azóta Eszter néha meglátogat minket. Nem beszélünk sokat a múltról. Marcell boldogan mosolyog rá, amikor meglátja. Én pedig próbálok megbocsátani neki – és magamnak is.

A legnehezebb mégis az volt megtanulni: nem vagyok kevesebb attól, hogy egyedül nevelem a fiamat. Sőt, talán erősebb lettem tőle. Megtanultam segítséget kérni – anyámtól, barátoktól, sőt néha vadidegenektől is a játszótéren.

Most már tudom: nem szégyen sírni vagy félni. Nem szégyen hibázni sem. A legfontosabb az, hogy minden nap ott vagyok Marcell mellett – akkor is, ha néha úgy érzem, összeroppanok a teher alatt.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon egyszer újra teljes család lehetünk? Vagy csak ketten maradunk Marcellel ebben az új életben? De bárhogy is lesz, most már hiszek abban, hogy képes vagyok szeretni és gondoskodni – magamról is és a fiamról is.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki elhagyott minket? Vagy jobb inkább új életet kezdeni?