Egy vasárnapi ebéd, ami mindent megváltoztatott – Az igazság ára a családban
– Kérsz még egy kis levest, Zsuzsa? – kérdezte Ilona néni, miközben a merőkanalat a fazék fölé emelte. A húsleves illata betöltötte a kicsi, panelkonyhát, ahol minden vasárnap összegyűltünk Gáborral és a gyerekekkel. A falon régi családi fotók, a hűtőn mágnesek: Balaton, Eger, Siófok. Minden olyan megszokott volt – egészen addig a pillanatig.
– Köszönöm, Ilona néni, nagyon finom lett – mosolyogtam rá, de közben éreztem, hogy valami feszültség vibrál a levegőben. Gábor szótlanul kanalazott, a gyerekek veszekedtek a kenyérhéjon. Aztán Ilona néni hirtelen letette a merőkanalat, és rám nézett.
– Tudod, Zsuzsa, én mindig csodáltam benned, hogy ilyen türelmes vagy Gáborral. Nem mindenki bírná el azt, amit te…
A kanál megállt a kezemben. – Mire gondolsz? – kérdeztem óvatosan.
Ilona néni zavartan elmosolyodott. – Hát… tudod… amikor Gábor elment tavaly nyáron arra a „céges tréningre” Balatonfüredre…
Gábor felkapta a fejét. – Anya! – szólt rá élesen.
Ilona néni azonban folytatta: – Én akkor is mondtam neki, hogy ne csinálja ezt veled. De hát ő mindig is ilyen volt…
A szívem hevesen vert. – Mit csinált velem? – kérdeztem halkan.
Gábor arca elfehéredett. A gyerekek abbahagyták a civakodást. Hirtelen minden szem rám szegeződött.
– Semmit – vágta rá Gábor gyorsan. – Anyám csak félreért valamit.
Ilona néni azonban nem hagyta annyiban. – Zsuzsa, te tényleg nem tudod? Gábor nem tréningen volt. Hanem Erikával…
A világ megállt körülöttem. Erikával? Azzal az Erikával, akivel Gábor együtt dolgozott? Akiről mindig azt mondta, hogy csak kolléga?
– Ez nem igaz! – kiáltott fel Gábor. – Anya, fejezd be!
De Ilona néni csak legyintett. – Már miért ne mondhatnám el? Tíz éve hazudsz neki! Zsuzsa megérdemli az igazságot.
A kezem remegett. Az egész testem remegett. A húsleves kihűlt előttem, de nem érdekelt. Csak ültem ott, és próbáltam felfogni, amit hallok.
– Gábor… igaz ez? – suttogtam.
Gábor nem nézett rám. Csak bámulta az asztalt, mintha ott keresné a választ.
– Csak egyszer volt… – mondta végül halkan. – Nagyon sajnálom.
A gyerekek sírni kezdtek. Ilona néni próbálta őket nyugtatni, de én csak ültem ott, mint aki álmodik. Tíz év házasság… Tíz év bizalom… És most egyetlen mondat mindent összetört bennem.
Aznap este már otthon voltunk. Gábor próbált magyarázkodni.
– Zsuzsa, kérlek… csak egyszer történt meg! Akkoriban nagyon sokat veszekedtünk… Éreztem, hogy eltávolodtunk egymástól… Erika csak meghallgatott… Nem jelentett semmit!
– Nekem viszont mindent jelentettél – mondtam sírva. – És most már semmit sem érzek… csak ürességet.
Napokig nem szóltam hozzá. Minden mozdulata idegennek tűnt. Minden szava hazugságnak. A gyerekek is érezték a feszültséget: Anna esténként hozzám bújt az ágyban, Marci pedig dühösen csapkodta az ajtókat.
Anyám átjött egyik este.
– Kislányom, ne hagyd, hogy egy hiba tönkretegye az egész életedet! Gondolj a gyerekekre!
– De anya… hogyan bízzak meg benne újra? Hogyan higgyem el bármit is ezek után?
Anyám csak sóhajtott. – Az életben mindenki hibázik. De te döntöd el, hogy megbocsátasz-e vagy továbblépsz.
Hetek teltek el így. Gábor mindent megtett: virágot hozott, főzött vacsorát, még terápiára is el akart menni velem. De bennem valami végleg eltört.
Egyik este leültünk beszélgetni.
– Zsuzsa… én szeretlek. Hibáztam, de tanultam belőle. Kérlek, adj még egy esélyt!
Néztem őt: azt az embert, akit tíz évig a társamnak hittem. De most már csak egy idegent láttam magam előtt.
– Nem tudom, Gábor… Talán egyszer megbocsátok. De most… most csak azt érzem, hogy elvesztettem mindent, amiben hittem.
Azóta is keresem a válaszokat: vajon tényleg ismertem valaha is őt? Vagy csak azt láttam benne, amit látni akartam?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb új életet kezdeni egyedül?