Egy váratlan látogatás: Amikor az anyósom bekopogott – és minden megváltozott
– Már megint nem pakoltad el a cipőket, Zsófi? – harsant fel Ilona hangja az előszobából, ahogy becsapta maga mögött az ajtót. A szívem egy pillanatra kihagyott. Nem vártam látogatót, főleg nem őt, főleg nem most, amikor a lakásban mindenhol gyerekjátékok hevertek, a konyhában pedig félig kész lecsó illata terjengett.
– Szia, Ilona néni – próbáltam mosolyogni, miközben a lányom, Lili, a lábamhoz bújt. – Nem szóltál, hogy jössz.
– Azért jöttem, mert aggódom értetek – felelte szigorúan, miközben végigmérte a nappalit. – Már hetek óta nem hívtatok át. Azt hittem, valami baj van.
A torkomban gombóc nőtt. Az igazság az volt, hogy tényleg kerültük a találkozást. Feri, a férjem is csak sóhajtott, amikor meghallotta anyja hangját. Mindig is nehéz volt vele: Ilona néni sosem fogadta el igazán a lazaságomat, a „modern” nevelési elveimet. Szerinte egy rendes magyar asszony mindent kézben tart – főleg a háztartást és a családot.
– Gyere be, ülj le – mondtam végül feszengve. – Épp főzök valamit…
– Lecsó? – kérdezte gyanakodva. – Azért remélem, teszel bele rendes kolbászt is, nem csak paprikát meg paradicsomot!
Feri a konyhaajtóból nézett rám jelentőségteljesen. Tudta jól: ha most nem kezelem jól a helyzetet, napokig hallgathatom majd az anyósom kritikáit.
– Persze, Ilona néni, van benne kolbász is – hazudtam egy kicsit. Valójában csak zöldséges lecsót készítettem, mert Lili vegetáriánus lett múlt héten.
Ilona néni leült az asztalhoz és elkezdte sorolni a panaszait: „Régen minden más volt! Az én időmben a gyerekek nem válogattak az ételben! És mi ez a rendetlenség? Hogy lehet így élni?”
A kezem remegett, ahogy kavargattam a lecsót. Feri próbált közvetíteni:
– Anya, most más világ van. Zsófi mindent megtesz…
– Megtesz? – vágott közbe Ilona néni. – Akkor miért ilyen ez a lakás?
Lili ekkor odasomfordált hozzá és halkan megszólalt:
– Nagyi, én segítek rendet rakni!
Ilona néni arca megenyhült egy pillanatra. Megsimogatta Lili haját.
– Te legalább aranyos vagy – mondta neki.
Éreztem, hogy elönt a düh és a szégyen egyszerre. Miért mindig engem talál meg? Miért nem látja, hogy dolgozom is, gyereket nevelek is, próbálok mindenkinek megfelelni?
A vacsora közben csend ült ránk. Ilona néni gyanakodva kanalazta a lecsót.
– Ez tényleg kolbászos? – kérdezte hirtelen.
– Lili miatt most csak zöldséges – vallottam be végül. – De nagyon finom így is.
Ilona néni sóhajtott.
– Régen én sem szerettem mindig azt főzni, amit apátok kívánt. De hát… muszáj volt.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyet hallottam tőle. Mintha egy pillanatra bepillantást engedett volna abba az életbe, amit ő élt: elvárások között, mindig mások kedvére téve.
Feri megszorította a kezem az asztal alatt.
– Anya… tudod, mi is próbálunk mindent jól csinálni. Csak másképp.
Ilona néni hosszan nézett rám.
– Tudom… csak nehéz elfogadni. Nekem is új ez az egész. Régen minden egyszerűbbnek tűnt.
A vacsora végére valami megváltozott köztünk. Ilona néni segített elpakolni az asztalt. Lili nevetve mutatta neki a rajzait. Észrevettem: már nem csak hibát keresett bennem, hanem próbált kapcsolódni hozzánk.
Amikor este elköszönt, halkan hozzám hajolt:
– Zsófi… lehet, hogy nem mindig értek veled egyet. De látom, hogy szereted a családodat. Ez talán fontosabb mindennél.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Feri átölelt.
– Látod? Lehet változni… még neki is.
Azóta gyakrabban hívjuk át Ilona nénit. Néha még együtt főzünk is – kompromisszumokat kötve: hol kolbászos lecsó készül, hol vegetáriánus. És bár még mindig vannak vitáink, már tudjuk: mindannyian ugyanazt akarjuk – szeretetet és összetartozást.
Vajon hány családban van hasonló feszültség? És vajon mennyit számítana egy őszinte beszélgetés? Ti hogyan oldjátok meg az ilyen helyzeteket?