Egy váratlan látogatás: A múlt árnyai a jelenben
– Emma, kérlek, engedj be! – Katalin hangja remegett, ahogy az ajtó előtt állt, hóna alatt egy kopott hátizsákkal, mellette pedig Zsolt, a fia, aki zavartan bámulta a cipőjét. A szívem hevesen vert, miközben kinyitottam az ajtót. Tizenöt év telt el azóta, hogy utoljára láttam Katalint, és most itt állt előttem, mintha semmi sem történt volna.
– Gyere be – mondtam halkan, de a hangom elárulta a zavaromat. A nappaliban csend volt, csak a falióra kattogása töltötte be a teret. Katalin leült a kanapéra, Zsolt pedig szorosan mellé húzódott. – Mi történt? – kérdeztem végül.
Katalin mély levegőt vett. – Emma, nincs hová mennünk. Elhagytam Gábort. Nem bírtam tovább… – A hangja elcsuklott.
A múlt emlékei villantak fel bennem: a közös gimnáziumi évek, amikor Katalin mindig mellettem állt, aztán az a bizonyos este, amikor mindent elrontottunk egy ostoba félreértés miatt. Azóta nem beszéltünk. Most mégis itt volt, segítséget kérve.
– Maradhattok egy ideig – mondtam végül, bár belül harag és félelem kavargott bennem. Vajon képes vagyok megbocsátani neki mindazért, amit tett? És mit fog szólni ehhez az anyám?
Az első napokban mindenki feszengve kerülgette a másikat. Anyám, Ilona néni, aki nálam lakott az utóbbi években, nem rejtette véka alá a véleményét. – Emma, nem gondolod, hogy túl jó vagy hozzájuk? – súgta oda esténként. – Emlékezz csak vissza, mit tett veled Katalin!
De amikor láttam Zsoltot esténként sírni az ágyban, ahogy anyját szorította magához, valami megenyhült bennem. Egy este leültem melléjük.
– Zsolt, mesélnél nekem arról, mi történt? – kérdeztem óvatosan.
A fiú nagy szemekkel nézett rám. – Apa mindig kiabált… néha meg is ütött minket. Anya azt mondta, most már biztonságban leszünk.
Katalin lehajtotta a fejét. – Sajnálom, hogy csak most jöttem hozzád… De nem volt másom.
Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a saját gyerekkori emlékeim: apám is gyakran kiabált anyámmal. Akkor megfogadtam, hogy én soha nem engedem meg magamnak ezt. Vajon most én is ugyanazokat a hibákat követem el azzal, hogy ítélkezem Katalin felett?
A következő napokban próbáltunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De a feszültség tapintható volt. Egyik este vacsora közben anyám hirtelen megszólalt:
– Emma, meddig maradnak még nálunk? Nem lehet ezt így tovább húzni!
Katalin arca elsápadt. – Már keresek albérletet… csak egy kis idő kell.
Anyám felcsattant: – Mindig csak ígérgetsz! Emma túl jó hozzád! Mi lesz, ha Gábor idejön keresni titeket?
– Elég! – csattantam fel én is. – Ez nem csak Katalin hibája! Mindannyian hibáztunk már életünkben.
A csend súlyosabb volt minden szónál. Zsolt sírva fakadt és kiszaladt a szobából.
Aznap este Katalin bejött hozzám a konyhába.
– Emma… nem akarok terhet jelenteni neked. Ha akarod, holnap elmegyünk.
Néztem őt: megtört volt és fáradt. Eszembe jutottak a régi idők: amikor együtt nevettünk az iskolában, amikor együtt álmodoztunk arról, milyen lesz majd az életünk. Hová tűnt az a két lány?
– Maradjatok még – mondtam halkan. – De beszélnünk kell arról is, ami köztünk történt régen.
Katalin bólintott. – Tudom, hogy megbántottalak akkoriban… Sajnálom, hogy elhittem rólad azt a hazugságot Gábortól.
– Én is hibáztam – vallottam be. – Nem kellett volna elfordulnom tőled.
A könnyek mindkettőnk szemében ott csillogtak.
A következő hetekben lassan oldódni kezdett a feszültség. Segítettem Katalinnak munkát találni egy közeli pékségben; Zsolt is beiratkozott az iskolába. Anyám eleinte továbbra is morgolódott, de egyre többször láttam őt mosolyogni Zsoltra.
Egy este Katalin odajött hozzám.
– Emma… azt hiszem, végre megtaláltuk a saját utunkat. De soha nem felejtem el azt, amit értünk tettél.
Megöleltük egymást. Tudtam: bár a múltat nem lehet meg nem történtté tenni, talán mégis képesek vagyunk újra bízni egymásban.
Most itt ülök az ablakban és nézem, ahogy Zsolt nevetve játszik az udvaron anyámmal. Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy örökre ott maradnak köztünk a múlt árnyai? Ti mit tennétek a helyemben?