„Egy unoka elég!” – Hogyan szakította szét a családomat az anyósom szava
– Anna, te tényleg azt hiszed, hogy szükség van még egy gyerekre? – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezeim remegtek a bögre körül. A férjem, Gábor, éppen a nappaliban szerelte a tévét, de mintha megérezte volna a feszültséget, egy pillanatra felnézett.
– Ilona néni, én… – próbáltam megszólalni, de ő már folytatta is:
– Egy unoka elég! Nem kell több! Nem akarom, hogy Gábor is úgy járjon, mint az apja. Egy gyerekre kell koncentrálni, nem kettőre! – A hangja kemény volt, mint a jég. Az első gyermekünk, Marci, éppen az udvaron játszott. A második babával pedig már a hatodik hónapban voltam.
A szívem összeszorult. Azt hittem, örül majd a hírnek. Hogy boldog lesz, amikor megtudja: bővül a család. Ehelyett úgy éreztem magam, mintha valami bűnt követtem volna el.
Aznap este Gábor csendben ült mellettem az ágyon. – Ne vedd magadra – mondta halkan. – Anyám mindig ilyen volt. De tudod, hogy én örülök neki… – De a hangja bizonytalanul csengett.
A következő hetekben Ilona néni minden alkalmat megragadott, hogy éreztesse velem: szerinte hibát követtem el. A vasárnapi ebédeken csak Marcival foglalkozott. – Nézd csak, milyen ügyes vagy! – simogatta meg Marci fejét, miközben rám alig pillantott. Ha szóba került a baba, csak legyintett: – Majd meglátjuk, milyen lesz…
Az anyám próbált vigasztalni. – Ne törődj vele, kislányom! Az anyósok már csak ilyenek. De én tudtam: valami eltört bennem. Egyre gyakrabban sírtam el magam éjszaka. Gábor próbált mellettem állni, de ő is egyre feszültebb lett. Egy este kiabálva tört ki belőle:
– Miért nem lehet egyszerűen örülni? Miért kell mindig mindent tönkretenni?
Aztán egy nap Marci beteg lett. Magas láza volt, aggódtunk érte. Ilona néni azonnal jött segíteni – de csak Marcival foglalkozott. Amikor szóba hoztam a babát, csak ennyit mondott:
– Remélem, nem lesz féltékeny Marci miatt.
A szülés előtt pár héttel már alig beszéltünk egymással. Gábor is egyre többet dolgozott túlórában. Éreztem: széthullik a családunk.
A kórházban végül egyedül maradtam. Gábor csak késő este ért be hozzám, Ilona néni pedig meg sem jelent. Amikor hazahoztuk a kislányunkat, Emesét, Ilona néni csak annyit mondott:
– Hát… egészségesnek tűnik.
Az első hetek pokoliak voltak. Marci féltékeny lett Emesére; Ilona néni minden alkalmat megragadott, hogy ezt az orrom alá dörgölje. – Mondtam én! Egy gyerek elég lett volna!
Egy este kiborultam. – Miért nem tudsz örülni neki? Miért fáj neked az, hogy két unokád van? – kérdeztem sírva.
Ilona néni arca megkeményedett. – Mert én is elvesztettem egy gyereket! – tört ki belőle váratlanul. – És soha nem tudtam feldolgozni! Félek attól, hogy ti is elveszítetek valakit!
A szobában csend lett. Gábor döbbenten nézett ránk.
– Anya… ezt miért nem mondtad el soha?
Ilona néni csak legyintett és kiment a konyhába.
Aznap este sokáig beszélgettünk Gáborral. Rájöttünk: Ilona néni félelmei mérgezik a jelenünket. De hogyan lehet segíteni annak, aki nem akar segítséget?
Azóta eltelt két év. Emese már óvodás lett; Marci is megszokta a testvérét. Ilona néni lassan-lassan közelebb került Emeséhez is – de soha nem lett már olyan köztünk minden, mint régen.
Néha azon gondolkodom: vajon hány családot szakítanak szét kimondatlan félelmek és régi sebek? Mi lett volna, ha Ilona néni időben elmondja az igazat? Vajon képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak – vagy örökre hordozzuk magunkban ezeket a sebeket?