„Egy unoka elég!” – Egy magyar család széthullásának története

– Eszter, én csak egy unokát akartam. Egy is elég – mondta Margit néni, az anyósom, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a kávéscsészével. A hangja hideg volt, mint a márciusi szél, ami az ablak résein át besüvített. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul, és a torkomban gombóc nő. A hasamban ott mocorgott a második gyermekem, akit épp akkor vártam.

– Margit néni, ezt hogy érti? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett.

– Hát úgy, hogy nem kell nekem több unoka. Egy is elég. Nem tudom, minek ez a nagy sietség – legyintett, majd leült az asztalhoz, mintha ezzel le is zárta volna a témát.

Ott álltam a konyhában, és úgy éreztem, mintha valaki arcul csapott volna. A férjem, Gábor, éppen dolgozott, így egyedül kellett szembenéznem ezzel a rideg kijelentéssel. Az első gyermekünk, Marci, hároméves volt akkor. Margit néni imádta őt – vagyis inkább csak őt. Mindig csak róla beszélt, neki hozott ajándékokat, és amikor szóba került a második baba, csak legyintett.

Aznap este Gábornak is elmondtam, mi történt.

– Biztos félreértetted – próbált nyugtatni.
– Nem lehetett félreérteni. Azt mondta: egy unoka elég neki. Nem örül a kistesónak.
Gábor sóhajtott.
– Tudod, anya mindig ilyen volt. Amióta apám meghalt, csak Marcira koncentrál. Talán fél attól, hogy nem tud majd mindkettőjükre figyelni.

De én tudtam, hogy ez több ennél. Margit néni sosem fogadott el igazán. Mindig azt éreztette velem, hogy nem vagyok elég jó Gábornak. Az esküvőnkön is csak annyit mondott: „Remélem, boldoggá teszed a fiamat.” Nem volt ölelés, nem volt kedves szó.

Ahogy telt az idő, egyre jobban éreztem a feszültséget. Margit néni minden vasárnap nálunk ebédelt. Marcinak hozott csokit, kisautót, de amikor megszületett Anna lányunk, csak egy odavetett „szép baba” jutott neki. Aztán visszafordult Marcihoz.

Egyik vasárnap ebéd után Gábor megpróbált beszélni vele.
– Anya, miért nem örülsz Annának? Ő is az unokád.
Margit néni vállat vont.
– Egy fiú elég lett volna. A lányok csak bajt hoznak.
Éreztem, ahogy könny szökik a szemembe. Anna ott feküdt a kiságyban, és én nem értettem: hogyan lehet valaki ilyen igazságtalan?

A családi összejövetelek egyre kínosabbak lettek. Gábor nővére, Zsuzsa is gyakran szóvá tette:
– Anya mindig is Marcit szerette jobban. Amikor én voltam gyerek, akkor is csak Gábor számított neki.

A szavak lassan mérgezni kezdték a mindennapjainkat. Marci is észrevette a különbséget.
– Mama miért nem játszik Annával? – kérdezte egyszer.
Mit mondhattam volna neki? Hogy az emberek néha igazságtalanok?

Egy nap aztán betelt a pohár. Anna első születésnapján Margit néni meg sem jelent. Csak egy üzenetet küldött: „Nem érzem jól magam.” De másnap láttam a Facebookon egy képet róla és Marciról a játszótéren.

Aznap este Gáborral összevesztünk.
– Miért nem állsz ki mellettünk? – sírtam.
– Mit tegyek? Ő az anyám! – kiabált vissza.
– De én vagyok a feleséged! És Anna is a lányod!
Gábor csak ült az ágy szélén és hallgatott. Aznap éjjel külön aludtunk.

A következő hetekben minden megváltozott. Margit néni nem jött többet hozzánk. Marci sírt utána, Anna pedig egyre többet bújt hozzám. Gábor bezárkózott magába. A házban csend lett – de nem az a jóleső csend, hanem az a fojtogató fajta.

Egy este Zsuzsa hívott fel.
– Eszter, ne hibáztasd magad! Anya mindig is ilyen volt. Én már régóta nem keresem vele a kapcsolatot.
– De mi lesz így velünk? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Talán jobb lesz így mindenkinek – mondta halkan.

Azóta eltelt két év. Anna most hároméves, Marci hat. Margit néni ritkán látogat meg minket; ha jön is, csak Marcival foglalkozik. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat a családokat, ahol az unokákért versengenek a nagyszülők.

Sokszor gondolkodom azon: vajon mit rontottam el? Lehet-e egy családot összetartani akkor is, ha valaki ennyire elutasító? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen anyósnak? Vagy jobb végleg elengedni azt, aki csak fájdalmat okoz?