Egy új kezdet: Gergő otthonra talál a családi viszályok viharában

– Nem akarom, hogy megint elvigyenek! – ordítottam, miközben a nevelőnő, Ilonka néni próbált megnyugtatni. A szívem vadul vert, a kezem remegett. Már harmadszor jöttek értem idegenek ebben az évben, és mindannyiszor visszahoztak. „Túl zárkózott”, mondták. „Nem illik bele a családunkba.” Vajon tényleg velem van a baj?

Az ablakon át néztem a szürke udvart, ahol a többi gyerek focizott. Nekem nem volt kedvem csatlakozni. Az én világom egyre szűkült: a szobám, az ágyam, és az a pár könyv, amit még nem vettek el tőlem. Tizenhárom éves vagyok, Gergőnek hívnak, és már rég nem hiszek a mesékben.

Egyik este Ilonka néni leült mellém.
– Gergő, holnap jön egy házaspár. Szeretnének veled találkozni.
– Minek? – kérdeztem keserűen.
– Mert hisznek benned. Adj nekik egy esélyt.

Másnap reggel korán keltem. A gyomrom görcsben volt. Az irodában várt rám egy középkorú pár: Zsuzsa és András. Zsuzsa mosolygott, de láttam rajta az idegességet. András csendes volt, csak néha nézett rám hosszan.

– Szia Gergő! – kezdte Zsuzsa. – Sokat hallottunk rólad. Szeretnénk megismerni.
– Minek? – csúszott ki a számon újra.
András ekkor megszólalt:
– Mert mi is voltunk már elveszettek. Tudjuk, milyen érzés.

Ez a mondat valahogy betalált. Aznap együtt sétáltunk az udvaron. Zsuzsa mesélt a kutyájukról, András arról, hogy gyerekkorában ő is nehezen nyílt meg másoknak. Nem kérdezgettek, nem faggattak – csak ott voltak.

A következő hetekben többször találkoztunk. Egyre kevésbé féltem tőlük. Egy nap Zsuzsa megkérdezte:
– Mit szólnál hozzá, ha nálunk töltenél egy hétvégét?
A szívem egyszerre dobbant nagyot és húzódott össze félelemtől. Mi van, ha ők is visszahoznak?

A hétvége előtt Ilonka néni csomagolt nekem ruhát.
– Ne félj, Gergő! – mondta halkan. – Ezek jó emberek.

Az autóban csendben ültem hátul. Zsuzsa néha hátranézett, mosolygott. Amikor megérkeztünk a panelházukhoz Újpesten, András segített felvinni a táskámat. A lakásuk kicsi volt, de meleg és otthonos. A falon családi fotók, a konyhában friss sütemény illata.

Este vacsora közben András megkérdezte:
– Mi volt a legjobb dolog, ami eddig történt veled?
Sokáig hallgattam.
– Egyszer… még kicsi voltam… apuval elmentünk horgászni a Dunára. Azóta nem volt ilyen.
Zsuzsa megszorította a kezem.
– Szeretnénk, ha itt is lennének jó emlékeid.

Az első éjszaka alig aludtam. Féltem az új helytől, az ismeretlen zajoktól. Reggel Zsuzsa palacsintát sütött.
– Ha szeretnéd, ma elmehetnénk együtt sétálni a Duna-partra – mondta halkan.
Bólintottam.

A hétvége gyorsan eltelt. Vasárnap este visszavittek az otthonba. Ilonka néni kérdőn nézett rám.
– Hogy érezted magad?
– Jó volt… de félek – vallottam be.

Zsuzsa és András továbbra is látogattak. Egyre többször hívtak magukhoz, sőt karácsonykor is náluk lehettem. Először éreztem azt, hogy valaki tényleg kíváncsi rám, hogy fontos vagyok.

Egy januári napon Ilonka néni behívott az irodába.
– Gergő, Zsuzsa és András szeretnék örökbe fogadni téged. Mit gondolsz?
A szívem hevesen vert. Egyszerre akartam igent mondani és elfutni messzire.
– És ha meggondolják magukat? – suttogtam.
Ilonka néni magához ölelt.
– Ők nem fognak elhagyni.

Az örökbefogadás folyamata hónapokig tartott. Közben sokat beszélgettünk Zsuzsával arról is, hogy miért nem lehetett saját gyerekük. Megnyíltak előttem, ahogy én is nekik.

Az első igazi családi veszekedés tavasszal történt. Rossz jegyet hoztam haza matekból, András kiabált velem.
– Nem érdekel téged semmi? Miért nem tanulsz?
Én csak álltam némán, aztán becsaptam az ajtót és sírva fakadtam a szobámban. Féltem, hogy most vége mindennek.
Este Zsuzsa bejött hozzám.
– Gergő… minden családban vannak viták. De mi nem adunk fel téged egy rossz jegy miatt.
Akkor először mertem igazán sírni valaki előtt.

Ahogy telt az idő, lassan megtanultam bízni bennük – és magamban is. Megtanultam újra nevetni, hinni abban, hogy nekem is lehet jövőm. A múlt árnyai néha még visszatérnek: álmaimban újra ott vagyok az otthonban, újra elutasítanak… De reggelente már tudom: van kihez hazamenni.

Most tizenhat éves vagyok. Még mindig vannak nehéz napjaim, de már nem vagyok egyedül. Zsuzsa és András mellettem állnak mindenben – még akkor is, ha hibázom.

Néha elgondolkodom: vajon hány gyerek vár még arra Magyarországon, hogy valaki végre igazán szeresse? És vajon hányan mernek még hinni abban, hogy nekik is jár egy új kezdet?