Egy Törött Otthon Árnyékában: Zsófia Csendes Kiáltása

– Miért pont velünk történik ez? – suttogtam magam elé, miközben a kórházi folyosón ültem, a kezem remegett, és a hideg csempe szinte átfagyasztotta a csontjaimat. Anyám hangja csengett a fejemben: „Zsófi, csak erősnek kell lenned!” De hogyan lehettem volna erős, amikor az orvos épp most mondta ki: a kisfiam, akit még csak a szívem alatt hordok, valószínűleg soha nem fog tudni járni?

A férjem, Gábor, mellettem ült, de mintha ott sem lett volna. A tekintete üres volt, a keze ökölbe szorult. – Ez nem lehet igaz – mondta halkan, majd felpattant. – Nekem most mennem kell. – És már ott sem volt. Egyedül maradtam a folyosón, csak az anyósom, Ilona jelent meg pár perc múlva, hogy leültesse magát mellém.

– Tudod, Zsófia, ha rendesen vigyáztál volna magadra, talán nem így alakul – mondta fagyos hangon. – Az én fiamnak nem ilyen életet szántam.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Aznap este Gábor későn jött haza. Nem szólt hozzám, csak ledobta magát a kanapéra és bekapcsolta a tévét. Én meg a hálószobába húzódtam vissza, és némán sírtam.

Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Gábor egyre távolabb került tőlem. Már nem beszélgettünk esténként, nem nevettünk együtt. Ilona pedig minden nap felhívott vagy átjött, hogy újabb és újabb tanácsokat osszon meg velem arról, hogyan kellene „helyesen” viselkednem.

A terhességem egyre nehezebbé vált. Az orvosok további vizsgálatokat javasoltak, de Gábor sosem jött velem. Egyedül ültem a váróban, néztem azokat az anyákat, akik boldogan simogatták a hasukat, miközben mellettük ott volt a férjük vagy az anyjuk. Én csak magamra számíthattam.

Egyik este, amikor már alig bírtam elviselni a feszültséget otthon, összeszedtem minden bátorságomat és leültem Gábor mellé.

– Szeretném, ha beszélgetnénk – kezdtem halkan.

– Miről? – kérdezte fásultan.

– A fiunkról. Rólunk. Arról, hogy mi lesz velünk.

Gábor felnézett rám, de a tekintetében csak haragot láttam.

– Én nem erre írtam alá! – csattant fel. – Nem akarok egy beteg gyereket! Nem akarom ezt az egészet!

A szavai úgy csapódtak belém, mint egy vihar. Felálltam és kimentem a konyhába. Aznap éjjel alig aludtam valamit.

A szülés előtt két héttel Gábor közölte velem: elköltözik egy időre az anyjához. – Gondolkodnom kell – mondta. Ilona pedig csak annyit fűzött hozzá: – Jobb is lesz így mindenkinek.

Ott maradtam egyedül egy üres lakásban, egy beteg kisbabával a hasamban és egy összetört szívvel. Az anyám próbált segíteni, de ő is vidéken lakott, csak ritkán tudott feljönni Pestre.

Amikor megszületett Bence fiam, minden félelmem ellenére úgy éreztem: ő az én csodám. Kicsi volt és törékeny, de amikor rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel, tudtam: érte bármit kibírok.

Az első hónapok pokolian nehezek voltak. Bence sokat sírt, gyakran kellett orvoshoz vinni. Gábor néha meglátogatott minket, de mindig sietett vissza az anyjához. Ilona pedig minden alkalommal kritizált: „Nem jól fogod! Miért sír ennyit? Biztosan valamit rosszul csinálsz!”

Egy nap azonban betelt nálam a pohár. Bence lázas lett, és Ilona épp nálunk volt. Próbáltam hívni Gábort, de nem vette fel. Ilona csak legyintett: – Ne dramatizáld túl! Egy kis láz még nem a világ vége.

De én éreztem, hogy baj van. Felöltöztettem Bencét és taxit hívtam. A kórházban kiderült: tüdőgyulladása van. Ha hallgattam volna Ilonára… bele sem merek gondolni.

Aznap este hazafelé menet eldöntöttem: nem hagyom többé, hogy mások mondják meg nekem, hogyan éljek vagy hogyan szeressem a fiamat. Bence miatt erősnek kellett lennem.

Elkezdtem keresni egy támogató csoportot olyan anyukáknak, akik hasonló helyzetben vannak. Az interneten találtam rájuk: minden héten találkoztunk egy kis zuglói kávézóban. Ott először éreztem azt hosszú idő után, hogy nem vagyok egyedül.

A csoportban megismertem Katát is, aki szintén beteg gyermeket nevel egyedül. Ő lett a legjobb barátnőm; együtt sírtunk és nevettünk, segítettük egymást mindenben.

Gábor idővel teljesen eltűnt az életünkből. Elváltunk csendben; nem volt nagy veszekedés vagy pereskedés – csak két ember, akik már nem tudtak egymásra nézni.

Azóta eltelt három év. Bence most négy éves; még mindig sokat járunk orvoshoz és fejlesztésekre, de ő az én kis hősöm. Néha még mindig fáj a magány és az igazságtalanság érzése – főleg amikor látom más családokat együtt játszani a játszótéren –, de megtanultam: az élet nem mindig igazságos.

Minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon jól döntöttem? Vajon elég jó anya vagyok? És ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg csak ennyi jutott nekünk ebben az életben?