Egy tízéves fiú bátorsága: Amikor az apám élete a kezemben volt
– Apa, miért remegsz ennyire? – kérdeztem, miközben a kakaót kevertem neki, ahogy minden vasárnap reggel. Aztán hirtelen minden megváltozott. Apám arca eltorzult, a bögrét elejtette, és hangtalanul zuhant a konyhakőre. A bögréből kiömlő kakaó szétfolyt a padlón, mintha csak a vér lenne egy régi magyar filmben. A szívem hevesen vert, a kezem remegett.
– Apa! – kiáltottam, de nem válaszolt. Csak feküdt ott, mozdulatlanul. Anyám éppen a fürdőszobában volt, és nem hallotta a zajt. Egy pillanatig lefagytam, aztán valami belülről hajtott: cselekednem kell.
Az iskolában tanultuk az elsősegély alapjait, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg szükségem lesz rá. Letérdeltem apám mellé, próbáltam felidézni, mit mondott a tanárnő: „Ha valaki nem lélegzik, azonnal hívjatok segítséget!”
– Anya! Gyere gyorsan! – kiabáltam torkom szakadtából. Anyám berohant, arca elsápadt, amikor meglátta apámat.
– Jaj, Istenem! – sikította.
– Hívom a mentőket! – mondtam remegő hangon, és már nyúltam is a telefonért. 112-t tárcsáztam, ahogy tanították. A diszpécser hangja nyugodt volt:
– Itt a mentőszolgálat. Mi történt?
– Az apukám összeesett! Nem lélegzik rendesen! – hadartam.
– Maradj vonalban! Próbáld meg figyelni, lélegzik-e! – mondta.
Letettem a telefont kihangosítva a pultra. Anyám zokogott, én pedig letérdeltem apám mellé. Hallottam a diszpécser utasításait:
– Próbáld meg kinyitni a légutakat! Hajtsd hátra a fejét óvatosan!
A kezem remegett, de megtettem. Apám szája sarkából hab szivárgott. A diszpécser azt mondta, kezdjem el a mellkasi nyomásokat. Tízéves voltam, de most nem számított semmi más.
– Egy… kettő… három… – számoltam hangosan, miközben nyomtam apám mellkasát. Anyám közben imádkozott.
A percek óráknak tűntek. Hallottam a szirénát közeledni. A mentők berontottak a lakásba.
– Nagyon ügyes voltál! – mondta az egyik mentős, miközben átvette tőlem az újraélesztést.
Anyám átölelt, de én csak apámat néztem. Vajon túléli? Vajon elég voltam?
A mentők végül stabilizálták apámat és elszállították a kórházba. Aznap este anyám mellett ültem az ágyon, és csak sírtam csendben. Nem tudtam elaludni. Féltem attól, mi lesz holnap.
Másnap reggel anyám telefonja csörgött. A kórházból hívtak: apám túlélte. Az orvos azt mondta, ha nem cselekszem ilyen gyorsan, talán már nem élne.
Azóta minden megváltozott. Apám hetekig lábadozott otthon. Minden nap hálásan nézett rám.
– Te vagy az én kis hősöm – mondta egyszer könnyes szemmel.
De én nem éreztem magam hősnek. Csak egy gyerek voltam, aki félt és cselekedett.
A családunkban sok minden felszínre került ezután. Anyám hónapokig szorongott minden apró tünettől. Apám is más lett: csendesebb, törékenyebb. Néha hallottam őket veszekedni éjjelente arról, hogy ki hibázott: miért nem vettek komolyan egy korábbi rosszullétet? Miért dolgozott annyit apám? Miért nem figyeltünk jobban egymásra?
Az iskolában mindenki gratulált nekem. De én csak azt éreztem: elvesztettem valamit abból a gondtalan gyerekkorból, ami addig volt.
Most már tudom: egy pillanat alatt minden megváltozhat. Egy család élete egy hajszálon függhet.
Vajon mások is átélték már ezt? Mit tennétek ti hasonló helyzetben? Vajon tényleg hős vagyok… vagy csak egy gyerek, aki szerencsés volt?