Egy tető alatt: Hogyan éltem túl a betegséget és a férjem árulását

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A kezem remegett, a hangom elcsuklott. Ott állt előttem Gábor, a férjem tizennyolc éve, és nem nézett a szemembe. A telefonja rezgett a zsebében, de nem vette fel. Tudtam, ki hívja – az a nő, akiről azt hittem, csak egy kolléganő.

Aznap reggel még azt hittem, hogy a legrosszabb dolog, ami történhet velem, az a kórházi lelet lesz. Aztán kiderült: rosszindulatú daganat. A világom összedőlt. De este, amikor Gábor beismerte, hogy hónapok óta viszonya van valakivel, valami bennem végleg eltört.

A nappali sarkában ültem, ölemben a leletekkel. Anyám hangja csengett a fejemben: „Erős vagy, Zsuzsa! Mindent kibírsz!” De most úgy éreztem, nincs tovább. A gyerekeink – Dóri és Marci – már aludtak, nem hallották a veszekedést. Legalább nekik nem kellett még szembesülniük azzal, hogy a családunk darabokra hullik.

– Zsuzsa, sajnálom… – kezdte Gábor halkan.

– Most sajnálod? Amikor mindenem romokban? – sziszegtem vissza. – Miért most mondod el? Miért nem akkor, amikor még volt esélyünk?

Nem válaszolt. Csak állt ott, mint egy idegen. Aznap éjjel nem aludtam. Csak bámultam a plafont, és próbáltam eldönteni: mi fáj jobban? A betegség vagy az árulás?

A következő hetekben minden összemosódott. Orvosi vizsgálatok, kemoterápia, hajhullás. Anyám jött segíteni – főzött, mosott rám és a gyerekekre. Gábor ott volt fizikailag, de mintha már nem is lett volna része az életünknek. Egyre később járt haza, és ha otthon volt is, csak némán ült a tévé előtt.

Egy este Dóri odabújt hozzám.

– Anya, ugye minden rendben lesz? – kérdezte félénken.

– Igen, kicsim – hazudtam neki. – Minden rendben lesz.

De magamban tudtam: semmi sincs rendben. A testem harcolt a rákkal, a lelkem pedig azzal a gondolattal, hogy akit szerettem, elárult.

A barátnőm, Eszter egyszer áthívott magához.

– Zsuzsa, nem bírod egyedül! – mondta határozottan. – Beszélj valakivel! Menj el pszichológushoz!

– Minek? – legyintettem. – Attól nem nő vissza a hajam… vagy a bizalmam.

Eszter csak megölelt. Akkor sírtam először igazán. Nem csak magam miatt – hanem Dóri és Marci miatt is. Hogy elveszíthetik az anyjukat… vagy legalábbis azt az anyát, akit eddig ismertek.

A kezelések alatt sokszor éreztem magam megalázottnak és kiszolgáltatottnak. Az onkológiai osztályon mindenki csendes volt; néha egy-egy szófoszlány: „Remélem, holnap jobb lesz…”

Egy nap Gábor bejelentette:

– Elköltözöm egy időre. Szükségem van térre.

Nem könyörögtem neki. Csak bólintottam.

– Menj…

Aznap este anyám leült mellém.

– Zsuzsa, tudod… apád is megcsalt egyszer. De én nem hagytam magam összetörni. Te se hagyd!

– De hogyan? – kérdeztem sírva.

– Úgy, hogy magadra gondolsz először! Most te vagy az első!

Elkezdtem pszichológushoz járni. Nehezen ment a beszéd – de lassan megtanultam kimondani: nem én vagyok hibás sem a betegségemért, sem Gábor döntéseiért.

A kezelések vége felé Gábor vissza akart költözni.

– Sajnálom… Hibáztam… Szeretném helyrehozni…

De én már más ember voltam. Megtanultam értékelni magam – a sebekkel együtt is.

A gyerekek miatt próbáltunk normális kapcsolatot fenntartani. Voltak veszekedések, könnyek és csendek. De már nem féltem egyedül lenni.

Egy évvel később kontrollvizsgálaton ültem az orvos előtt.

– Jól van, Zsuzsa! Tiszta minden! – mondta mosolyogva.

Hazafelé menet megálltam a Margit hídon és néztem a Dunát. Eszembe jutott minden fájdalom és csalódás – de azt is éreztem: túléltem.

Most már tudom: nem mások szeretete vagy hűsége határozza meg az értékemet. Hanem az, hogy képes vagyok felállni akkor is, amikor minden összeomlik körülöttem.

Vajon hányan élnek még így csendben árulásban és félelemben? És vajon mikor jön el az a pillanat, amikor végre saját magunkat választjuk?