Egy telefonhívás mindent megváltoztatott – két lány, két sors, egy család

– Anya, baj van! – harsant fel a telefonban Katalin hangja, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a teámat kavargattam. A hangja remegett, de nem a félelemtől, inkább a sértettségtől. – Zoltán kidobott. Holnap reggel jövök hozzátok, és ott fogok lakni!
– Kati, már rég nem laksz itt. Ez a ház már nem a tiéd – mondtam halkan, de határozottan.
– Mi az, hogy nem az enyém? – kiabált vissza. – Egyetlen lányotok vagyok! Jogom van ehhez a lakáshoz!
– Nem, Kati. A házat Ellára írtuk át. Ő mostantól a tulajdonos. És mi sem akarjuk, hogy visszajöjj. Nem vagy már a lányunk. – Azzal letettem a telefont.

A kezem remegett, ahogy letettem a kagylót. Az ablakhoz léptem, és néztem a sötét budapesti utcát. Eszembe jutott egy másik telefonhívás évekkel ezelőttről – az is mindent megváltoztatott.

Azon a hajnalon Ella anyja, az én húgom, Anna hívott fel sírva: – Nővérkém, ma műtenek. Félek. Ha bármi történik velem… kérlek, ne hagyjátok Ellát az állami gondozásban! Vigyétek magatokhoz! – Anna mindig különc volt, de most először hallottam ilyen kétségbeesettnek.

Még aznap reggel bementünk a Szent János Kórházba. Anna már nem volt magánál, csak Ella ült kucorogva a folyosón, egy plüssmacit szorongatva. – Anyu meghal? – kérdezte tőlem könnyes szemmel.
– Nem, kicsim, csak alszik majd egy kicsit – hazudtam neki.

Anna soha többé nem ébredt fel. Ella nálunk maradt. Akkor még azt hittem, Katalin elfogadja majd őt testvérének. De tévedtem.

Tíz nap múlva Katalin szó nélkül kidobta Ella holmiját a gyerekszobából.
– Ez az én szobám! Ha még egyszer beengeded ide azt a fattyút, mindent kidobok! – ordította rám.
Nem akartam veszekedést. Átköltöztettük Ellát a mi hálónkba, mi pedig beköltöztünk a nappaliba.

Évek teltek el így. Katalin elvégezte az ELTE-t, férjhez ment egy gazdag vállalkozóhoz, Zoltánhoz. Egyre ritkábban jött haza. Egyszer felhívott:
– Anya, ne hívjátok meg Ellát az esküvőmre! Nem akarom látni!
– Kati, ő is a testvéred!
– Nem érdekel! Ha ő jön, én nem akarom, hogy ti ott legyetek!

Akkor döntöttem el: nem megyünk el az esküvőre. Inkább elutaztunk Balatonfüredre Ellával pihenni.

Ella közben kitűnő tanuló lett, felvették a Műegyetem építész szakára. Anna tehetségét örökölte: rajzolt, festett, maketteket készített. Mi mindenben támogattuk.

Egy évvel később férjem, László rosszul lett Ella születésnapján. Mentőt hívtam hozzá; kiderült: ritka gyógyszer kellene neki, de az ára több mint hárommillió forint volt. Összeomlottam.

Felhívtam Katalint:
– Kati, apa nagyon beteg. Segítenél? Tudom, hogy Zoltánnak van pénze…
Hosszú csend után csak ennyit mondott:
– Most vett nekem Zoli egy új autót… Ha odaadjuk nektek azt a pénzt, nem lesz autóm.
– Kati! Az apád életéről van szó!
– Sajnálom. Vegyetek fel hitelt.

Letettem a telefont és sírva fakadtam.
Ella odajött hozzám:
– Anya… adjuk el a lakást! Nekem úgysem számít annyit… csak apa maradjon velünk!
– Nem tehetjük ezt veled!
– De igen! Nekem ti vagytok a családom!

Eladtuk a lakást, László megkapta a gyógyszert és felépült. A maradék pénzből vettünk egy kis panellakást Zuglóban.

Katalin évekig nem keresett minket. Ella lediplomázott, férjhez ment egy rendes fiúhoz, Gergőhöz; vidékre költöztek egy kis házba Sződligeten. Gyakran hívtak minket magukhoz hétvégékre: Ella főzött nekünk gulyást vagy rakott krumplit, Gergő pedig Lászlóval barkácsolt vagy pecázott a Dunán.

Egy este azonban újra megszólalt a telefon.
– Anya… Zoltán elhagyott… nincs hova mennem… – zokogta Katalin.
Hosszan hallgattam.
– Már nincs helyünk számodra, Kati – mondtam végül csendesen. – Ella az igazi lányunk lett.
Letettem.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Néha még mindig gyötör a gondolat: hol rontottam el? Miért lett az egyik lányomból önző felnőtt? Lehet-e egy szülő igazságos két teljesen különböző gyermekkel? Vagy csak azt adhatjuk tovább, amit mi is kaptunk?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Van olyan pont, ahol egy anya végleg lemondhat a saját gyermekéről?