Egy telefon, ami mindent megváltoztatott – Magda története Pozsonyból
– Ki az a Nóra? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonom kijelzőjén még mindig ott villogott az ismeretlen szám. A nappali sarkában álltam, a szívem a torkomban dobogott, és minden porcikámban éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott. Péter, a férjem, csak állt velem szemben, lesütött szemmel, mintha hirtelen elfelejtette volna, hogyan kell beszélni.
– Magda, ez nem az, aminek látszik… – kezdte, de a hangja elhalt. A csend közöttünk vastagabb volt, mint valaha.
Aznap este minden darabokra hullott. Az a telefonhívás – egy női hang, aki azt mondta: „Sajnálom, de tudnod kell az igazat” – mindent felforgatott. Nóra volt az. Egy másik nő, egy másik élet, amiről soha nem tudtam. Azt hittem, ismerem Pétert. Tizenöt éve vagyunk házasok, két gyerekünk van, egy közös lakásunk Pozsonyban, és egy csomó közös emlékünk. De most úgy éreztem magam, mintha egy idegennel élnék együtt.
Az első éjszaka után nem aludtam semmit. Csak ültem a konyhában, néztem a sötét ablakot és próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre, amit talán észre kellett volna vennem. Az elmaradt ölelésekre, a hirtelen túlórákra, azokra az estekre, amikor Péter azt mondta, hogy „csak egy sörre ugrik le a fiúkkal”. Vajon mindvégig hazudott nekem? Vagy csak én nem akartam látni az igazságot?
Másnap reggel a gyerekek semmit sem vettek észre. Anna és Bence vidáman reggeliztek, Péter pedig úgy tett, mintha minden rendben lenne. De én már nem tudtam ugyanúgy nézni rá. Minden mozdulata idegennek tűnt.
– Magda, beszélnünk kell – mondta később Péter, amikor a gyerekek iskolában voltak. Leült velem szemben az asztalhoz. – Sajnálom. Nem akartam bántani téged. Nóra… ő csak egy hiba volt.
– Egy hiba? – nevettem fel keserűen. – Tizenöt év házasság után egy nő csak úgy megjelenik az életedben? Hogy gondoltad ezt?
Péter csak nézett rám, mintha választ keresne a saját kérdéseire is. Aztán elmondta: hónapok óta találkozgatnak. Nóra kolléganője volt az irodában. Először csak beszélgettek, aztán valahogy több lett belőle. Nem akarta elveszíteni a családját, de nem tudott nemet mondani Nórának sem.
A következő hetek pokoliak voltak. Próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne – a gyerekek miatt –, de belül darabokra hullottam. Anyám azt mondta: „Magda, gondolj a gyerekekre! Egy családot nem lehet csak úgy szétszakítani.” De én már nem tudtam ugyanúgy bízni Péterben.
Egy este Anna odabújt hozzám:
– Anya, miért vagy mostanában mindig szomorú?
Nem tudtam mit mondani neki. Hogy magyarázhatnám el egy tízévesnek, hogy az apja megcsalt engem? Hogy magyarázhatnám el magamnak?
A barátnőim közül sokan azt tanácsolták: „Bocsáss meg neki! Mindenki hibázhat.” De én nem tudtam elfelejteni azt a fájdalmat, amit Péter okozott nekem. Minden reggel úgy keltem fel, mintha egy rémálomból ébrednék.
Egy nap aztán eldöntöttem: elköltözöm. Nem bírtam tovább ugyanabban a lakásban élni vele. Összepakoltam néhány ruhát és a gyerekeket anyámhoz vittem vidékre. Péter könyörgött, hogy maradjak:
– Magda, kérlek! Adj még egy esélyt!
De én már nem tudtam hinni neki.
A válás hosszú és fájdalmas volt. A gyerekek nehezen viselték – Anna sokat sírt éjszakánként, Bence pedig dühös lett mindenkire. Én pedig próbáltam erős maradni értük.
A legnehezebb pillanat az volt, amikor Péter eljött hozzánk vidékre és letérdelt előttem:
– Magda, szeretlek! Hibáztam! Kérlek… kezdjük újra!
De már késő volt. Túl sok minden történt ahhoz, hogy visszafordulhassunk.
Most itt ülök anyám régi házában és nézem a gyerekeimet játszani az udvaron. Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e még valaha újra bízni valakiben? Vajon képes leszek-e újra szeretni?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább tovább kell lépni és új életet kezdeni?