Egy szombat délelőtt, ami mindent megváltoztatott – Egy idős hölgy története a szupermarketben

– Hölgyem, kérem, álljon félre! – szólt rám élesen a pénztárosnő, miközben a mögöttem álló sor egyre türelmetlenebbül toporgott. A kezem remegett, ahogy a táskámban kotorásztam, de a pénztárcámnak nyoma sem volt. Az egész testemet elöntötte a forróság, mintha egyszerre szégyen és félelem szorítaná össze a mellkasomat.

– Biztos vagyok benne, hogy itt volt… – motyogtam magam elé, de már éreztem a tekinteteket a hátamon. Egy fiatal nő hangosan felsóhajtott mögöttem: – Mindig ez van, amikor valaki nem készül fel időben!

A pénztárosnő, Ágnes névtáblája csillogott, türelmetlenül dobolt az ujjával. – Hölgyem, ha nincs mivel fizetni, kénytelenek vagyunk félretenni az árut. Kérem, lépjen arrébb!

A pillanatban minden összeomlani látszott. A hétvégi bevásárlásom – amire egész héten készültem, gondosan összeírtam mindent, hogy ne kelljen visszajönnöm – most ott hevert előttem egy műanyag szalagon, mintha az egész életemet kipakoltam volna mások elé.

– Talán ellopták… – suttogtam magam elé. A biztonsági őr, egy magas, kopasz férfi, már ott termett mellettem.

– Jöjjön velem, nézzük át együtt a táskáját! – mondta határozottan.

A kis irodában leültem egy nyikorgó székre. A biztonsági kamera felvételeit nézték vissza. Közben próbáltam felhívni a lányomat, de csak kicsöngött. A fiamat is hívtam – semmi válasz.

A biztonsági őr visszajött: – Nem láttuk, hogy bárki elvette volna a pénztárcáját. Biztos benne, hogy elhozta otthonról?

A kérdés úgy vágott belém, mint egy kés. Hogy lehetnék ilyen feledékeny? De emlékeztem rá: reggel még ellenőriztem is.

– Talán rosszul vagyok… – mondtam halkan. A fejem zúgott, a kezem hideg verejtékben úszott.

Ekkor Ágnes lépett be: – Hívjunk mentőt? Nagyon sápadt.

– Nem kell… csak… csak haza akarok menni…

De már késő volt. A mentők perceken belül megérkeztek. Közben a rendőrök is befutottak – valaki azt mondta, hogy csalási kísérlet történt.

A mentősök kedvesek voltak, de minden mozdulatukban ott volt az óvatosság. – Hogy hívják? Milyen nap van ma? Tudja hol van?

– Persze hogy tudom! – csattantam fel ingerülten. – Nem vagyok bolond!

A rendőrök kérdezgetni kezdtek: – Előfordult már korábban ilyen? Van valaki, aki segíthet önnek?

– Van családom! – mondtam dacosan. – Csak most nem érnek rá…

A mentősök végül elvittek kivizsgálásra. Az úton végig azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire magamra maradtam? Hol vannak most azok, akiknek annyit segítettem életem során?

A kórházban órákig vártam egyedül. Végül megjelent a lányom, Zsuzsa. Idegesen nézett rám:

– Anya, miért nem tudsz egyszerűen csak odafigyelni? Mindig történik veled valami!

– Zsuzsa… én csak bevásárolni akartam…

– Igen, de most mindenki téged keresett! A rendőrség is hívott! Nem lehet ezt így csinálni!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam terhére lenni senkinek. Csak egy kis önállóságot akartam megtartani abból, ami régen természetes volt.

Később kiderült: a pénztárcám otthon maradt az előszobai asztalon. Zsuzsa dühösen hozta be nekem.

– Látod? Ezért nem engedhetlek el egyedül! – mondta szinte kiabálva.

Otthon aztán csend lett. Napokig nem hívott senki. A család úgy viselkedett velem, mintha egy problémás gyerek lennék.

Egy este a fiam, Gábor végre átjött.

– Anya… beszélnünk kell. Szerintem ideje lenne elgondolkodni azon az idősek otthonán…

– Gábor! Én még nem vagyok kész erre! Csak hibáztam egyet!

– De mi lesz legközelebb? Ha elesel? Ha eltévedsz?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és éreztem: valami végleg megváltozott bennem és körülöttem is.

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire teher lettem? Hol van az a határ, ahol az önállóságom véget ér és mások döntenek helyettem?

Talán ti is éreztétek már ezt: mikor jön el az a pillanat, amikor már nem bíznak bennünk? És vajon visszaszerezhető-e valaha ez a bizalom?