Egy régi szám, egy új esély – harminc év után újra szembenéztem a múlttal

– Halló? – a hangom remegett, miközben a telefonban vártam a választ. A szívem úgy vert, mintha újra tizennyolc lennék, nem negyvenkilenc. A régi naptárból előkerült számot tárcsáztam, csak úgy, kíváncsiságból – vagy talán valami mélyebb hiányból. Azt hittem, már rég elfelejtettem Gábort.

– Igen? – szólt bele egy férfihang. Egy pillanatra nem kaptam levegőt.

– Szia, Gábor? Itt Anna vagyok… Anna Szabó. Tudom, furcsa, de megtaláltam a számodat egy régi naptárban. Gondoltam, felhívlak… csak úgy.

Csend lett. Már majdnem letettem volna, amikor halkan megszólalt:

– Épp rád gondoltam ma reggel. Furcsa, nem? Harminc év után.

Nem tudtam eldönteni, álmodom-e vagy csak játszik velem az élet. Harminc év. Azóta férjhez mentem, két gyerekem született, eltemettem apámat, és megtanultam elengedni mindazt, ami fiatalkoromban fontosnak tűnt. Vagy csak azt hittem.

A beszélgetésünk úgy indult, mintha tegnap váltunk volna el. Gábor hangja ugyanolyan meleg volt, mint régen, amikor a Margitszigeten sétáltunk kézen fogva, és arról álmodoztunk, hogy egyszer majd együtt öregszünk meg. Akkoriban minden egyszerűnek tűnt. Aztán jött az egyetem, a családjaink közötti ellentétek – az anyám mindig azt mondta: „Az a fiú nem hozzád való, Anna! Az ő családja sosem fogadna el téged.”

Akkoriban még hittem anyámnak. Ma már tudom: inkább féltem attól, hogy igaza lesz. Így hát elengedtem Gábort. Ő is engem. Legalábbis ezt mondtuk magunknak.

Most pedig itt ülök a konyhában, a telefon még mindig a kezemben, és hallgatom Gábor lélegzetét a vonal túlsó végén.

– Hogy vagy? – kérdezi végül.

– Jól… azt hiszem – hazudom. Valójában hónapok óta nem érzem jól magam. A férjemmel alig beszélünk egymáshoz. A gyerekeim már felnőttek, és csak akkor keresnek, ha pénzre vagy tanácsra van szükségük. Néha úgy érzem, mintha valaki más életét élném.

– És te? – kérdezem vissza.

– Elváltam – mondja halkan. – Egyedül vagyok már évek óta. Néha hiányzik valaki… valaki, aki igazán ismert.

A szívem összeszorul. Vajon én is ilyen magányos vagyok? Vagy csak most érzem ezt igazán?

A következő napokban többször is beszélünk telefonon. Egyre hosszabbak a beszélgetések. Elmeséli, hogyan vesztette el az apját egy hirtelen szívrohamban; hogyan próbált új életet kezdeni vidéken; hogyan csalódott újra és újra az emberekben – és önmagában is.

Én is megnyílok neki. Elmondom, hogy mennyire nehéz volt anyám halála után egyedül tartani a családot; hogy mennyire fájt látni, ahogy a férjem egyre távolabb kerül tőlem; hogy mennyire félek attól, hogy egyszer majd teljesen egyedül maradok.

Egyik este azt mondja:

– Találkozzunk! Csak egy kávéra… vagy sétára a Margitszigeten. Mint régen.

Hezitálok. A férjem gyanakvóan néz rám mostanában. Érzi, hogy valami megváltozott bennem. Egy este szóvá is teszi:

– Mi van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki máshol jár fejben.

– Csak fáradt vagyok – felelem gyorsan.

De nem hisz nekem. Egyre többször veszekszünk apróságokon: ki felejtette el kivinni a szemetet; ki nem szólt időben a villanyszámláról; ki főzött rossz levest vasárnapra. Régen ezek nevetséges dolgok lettek volna – most háborúvá nőnek.

Végül mégis találkozom Gáborral. A Margitszigeten vár rám egy padon. Amikor meglátom őt – az ősz haját, a mélyebb ráncokat az arcán –, egyszerre érzem magam fiatalnak és öregnek is.

– Szia – mondja mosolyogva.

– Szia – felelem, és leülök mellé.

Sokáig csak ülünk csendben. Nézzük a Dunát, ahogy hömpölyög mellettünk.

– Sajnálom – mondja hirtelen. – Sajnálom, hogy akkor nem harcoltam érted jobban.

– Én is sajnálom – suttogom. – Talán mindketten hibáztunk.

A múlt fájdalmai lassan oldódnak bennem. Megérintem a kezét – most először harminc év után –, és érzem: valami még mindig ott van közöttünk.

De mi lesz most? Hazamegyek-e a férjemhez úgy, mintha semmi sem történt volna? Vagy vállalom végre azt az életet, amit mindig is akartam?

Otthon feszültség fogad. A férjem kérdőre von:

– Hol voltál ilyen sokáig?

– Sétáltam – mondom őszintén.

– Egyedül?

Nem válaszolok azonnal. Látom rajta: tudja az igazat. De én sem akarok többé hazudni magamnak sem neki.

Aznap este sokáig ülök az ágy szélén. Nézem a kezemet – azt a kezet, amit Gábor megfogott –, és azon gondolkodom: lehet-e újrakezdeni ennyi év után? Megérdemlem-e még a boldogságot?

Talán sosem tudom meg a választ. De most először érzem: élek.

Ti mit tennétek a helyemben? Visszamennétek a múltba egy új esélyért? Vagy maradnátok ott, ahol biztonságos minden – de talán már nincs benne semmi öröm?