Egy öregedő agglegény vallomása: Amikor a magány már nem menedék, hanem börtön

– Hagyjál már békén, Zsuzsa! – csattantam fel, miközben a húgom a konyhaasztalnál állt, kezében a régi családi fényképalbummal. – Nem akarok erről beszélni.

– De Laci, legalább egyszer hallgass meg! Nem normális, hogy ötvenhárom évesen is egyedül élsz ebben a poros panelban! Anyu is aggódik érted.

Sóhajtottam. A szoba sarkában a régi rádió halkan szólt, valami régi Omega-dal ment, de a hangja elveszett Zsuzsa makacs hangja mellett. Néztem a konyhaablakon át a szürke, novemberi eget. Azt hittem, már megszoktam ezt az életet. Hogy nekem ez így jó. De most, hogy Zsuzsa újra előjött ezzel, valami fojtogató érzés telepedett rám.

– Nem vagyok beteg, nem vagyok depressziós – mondtam halkan. – Egyszerűen csak szeretek egyedül lenni.

– Ez nem igaz! – vágott vissza. – Csak félsz attól, hogy valaki közel kerül hozzád. Mindig is féltél.

Ekkor csapódott be az ajtó. Anyám lépett be, kezében egy tál meggyes pite. – Laci, legalább egyél valamit! Nézz magadra, csont és bőr vagy!

– Anya, kérlek… – kezdtem, de már késő volt. Mindketten ott álltak felettem, mint két őrangyal vagy inkább két börtönőr.

A magányom mindig is az én döntésem volt. Legalábbis ezt hittem. Gyerekkoromban is szerettem egyedül lenni, órákig elnézni a Dunát a rakpartról, vagy sétálni a Margitszigeten, amikor mások fociztak vagy csajoztak. Aztán jött az egyetem, a munkahelyek – mindig voltak nők az életemben, de sosem éreztem azt a bizonyos „kattintást”. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy negyven felett járok, és mindenki más már családot alapított.

A húgom szerint ez menekülés volt. Szerinte gyáva vagyok. Szerintem viszont csak őszinte magammal szemben.

De mostanában… mostanában valami megváltozott bennem. Talán azóta, hogy meghalt az apám tavaly télen. Vagy amikor elvesztettem Bodrit, a régi keverék kutyámat, aki tizenöt évig volt mellettem. Azóta üresebb lett minden.

Egyik este aztán furcsa üzenetet kaptam Messenger-en: „Szia Laci! Régen láttalak. Mi lenne, ha találkoznánk?” A feladó: Réka. Réka, akivel húsz éve együtt dolgoztunk a könyvtárban. Réka, akit egyszer majdnem megkértem feleségül, de végül inkább elmenekültem előle is.

Sokáig néztem az üzenetet. Válaszoljak? Ne válaszoljak? Végül csak annyit írtam: „Jó lenne beszélgetni.”

A találkozásunk egy kis kávézóban volt a Bartók Béla úton. Réka alig változott: ugyanaz a halk mosoly, ugyanaz a barna haj, csak a szeme alatt jelentek meg apró ráncok.

– Laci… te tényleg nem változtál semmit – mondta nevetve.

– Te sem – hazudtam vissza.

Hosszú órákig beszélgettünk mindenről: régi kollégákról, családról, Bodriról… és arról is, hogy Réka férje három éve meghalt rákban.

– Tudod… – kezdte halkan –, néha azt érzem, hogy jobb lenne újra kettesben lenni valakivel. De félek is tőle.

– Én is félek – vallottam be. – De talán pont ezért kellene próbálkoznunk.

Aznap este először éreztem azt hosszú idő után, hogy valaki hiányzik mellőlem otthon. Hogy talán mégsem vagyok annyira önálló farkas, mint gondoltam.

De ahogy teltek a napok, újra visszahúzódtam a csigaházamba. Réka többször írt, de én csak röviden válaszoltam. Féltem attól, hogy újra elveszíthetek valakit. Féltem attól is, hogy csalódást okozok neki – vagy magamnak.

A családom persze rögtön észrevette a változást rajtam.

– Mi van veled mostanában? – kérdezte anyám egy vasárnapi ebédnél. – Mintha nem is itt lennél.

– Semmi – ráztam meg a fejem –, csak sok a munka.

De Zsuzsa nem hagyta annyiban:

– Réka miatt van ugye? Miért nem próbálod meg vele? Miért kell mindig mindent elrontanod?

– Mert nem akarom újra átélni azt, amit apuval vagy Bodrival… – tört ki belőlem váratlanul. – Nem akarok újra elveszíteni senkit!

Csend lett az asztalnál. Anyám letette a villát.

– Laci… az élet erről szól. Hogy elveszítünk embereket. De ha emiatt bezárkózol örökre, akkor sosem fogsz igazán élni.

Aznap este sokáig ültem a sötétben. Néztem Bodri régi pórázát a fogason és azon gondolkodtam: vajon tényleg jobb így? Vajon tényleg boldog vagyok ebben az önként vállalt magányban?

A következő hetekben minden reggel úgy keltem fel, mintha valami nehéz súlyt cipelnék magammal. A munkahelyemen is egyre többször szóltak rám: „Laci, mi van veled?” A főnököm, Gábor is félrehívott egyszer:

– Figyelj ide… tudom, hogy nehéz időszakod van. De ha kell szabadság vagy segítség… szólj!

De én csak legyintettem: – Köszönöm Gábor, de nincs semmi baj.

Aztán egy este Réka újra írt: „Laci… ha nem akarsz találkozni velem többet, mondd meg nyugodtan. Csak ne hagyj így lógva!”

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Rájöttem: lehet választani a magányt – de annak ára van. Az ár pedig az üres lakás csendje és az örökös hiányérzet.

Másnap reggel felhívtam Rékát:

– Sétáljunk egyet a Városligetben? – kérdeztem tőle remegő hangon.

– Igen – válaszolta halkan –, nagyon szeretném.

Azóta minden héten találkozunk egyszer-kétszer. Nem mondom, hogy könnyű volt áttörni a saját falaimat. Nem mondom azt sem, hogy már nem félek az elvesztéstől vagy attól, hogy újra csalódhatok. De most először érzem azt hosszú évek után: talán mégsem kell mindent egyedül végigcsinálnom.

A családom is másképp néz rám mostanában. Anyám néha mosolyogva nézi Rékát és engem együtt a vasárnapi ebédnél; Zsuzsa pedig egyszer félrehívott:

– Büszke vagyok rád, Laci! Végre mersz élni!

Néha még mindig visszahúzna a régi félelem és megszokás. De amikor Réka keze az enyémbe simul egy séta közben vagy amikor együtt nevetünk egy régi viccen… akkor úgy érzem: talán mégsem késő változtatni.

Vajon tényleg lehet újrakezdeni ötven felett? Vagy csak áltatom magam? Ti mit gondoltok: jobb-e egyedül maradni biztonságban vagy inkább kockáztatni és megnyílni másoknak? Várom a véleményeteket.