Egy levél anyámtól: Családi kötelékek és pénzügyi elvárások között

– Ezt nem hiszem el, Áron! – csattantam fel, miközben a kezem remegett a fehér boríték fölött. Az asztalon ott feküdt anyám levele, a pecsétje még nedves volt, mintha csak most ragasztotta volna le. – Hogy képzeli ezt? Hogy írhat nekem ilyeneket?

Áron óvatosan elvette tőlem a papírt, és csendben olvasni kezdte. Az arca egyre komorabb lett, ahogy haladt soronként. – „Kedves Lilla!” – kezdte hangosan, de a hangja megremegett. – „Tudom, hogy régóta nem beszéltünk, de most nagy szükségem van rád. Pénzre van szükségem. Nem tudom, kihez fordulhatnék még.”

A szívem összeszorult. Tizenöt éve nem láttam anyámat. Tizenöt éve, hogy egy veszekedés után elment otthonról, és engem apámra hagyott. Azóta csak néhány karácsonyi üdvözlőlapot kaptam tőle, semmi mást. Most meg pénzt kér? Miért pont most? Miért pont tőlem?

Áron letette a levelet, és halkan megszólalt: – Lilla, lehet, hogy tényleg bajban van. Talán segítenünk kellene neki.

– Segítenünk? – szinte felnevettem. – Hol volt ő, amikor nekem lett volna rá szükségem? Amikor apám meghalt, amikor egyedül maradtam a kollégiumban? Akkor nem keresett! Most meg csak annyit ír: „Küldj pénzt”?

Áron közelebb húzódott hozzám, és megsimogatta a kezem. – Tudom, hogy fáj. De lehet, hogy ez most egy esély arra, hogy rendezzétek a múltat.

Nem válaszoltam. Csak ültem ott, és bámultam a levelet. A szavak mintha égettek volna: „Nagy szükségem van rád.” Vajon tényleg rám van szüksége? Vagy csak a pénzemre?

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton anyám arca járt a fejemben: ahogy gyerekkoromban fésülte a hajam, ahogy együtt sütöttük a palacsintát vasárnaponként. Aztán beugrott az utolsó veszekedésünk emléke is: ordítottunk egymással, ő sírt, én is sírtam. Aztán becsapta maga mögött az ajtót, és soha többé nem jött vissza.

Másnap reggel Áron kávét főzött nekem. – Mit fogsz csinálni? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – suttogtam. – Talán felhívom.

A telefonomat bámultam percekig. Végül remegő kézzel bepötyögtem anyám számát. Kicsöngött… egyszer… kétszer… aztán felvette.

– Halló? – szólt bele egy fáradt női hang.

– Szia, anya… én vagyok az, Lilla.

Csend lett a vonalban. Aztán halk zokogás hallatszott.

– Lilla… kislányom… annyira sajnálom…

Nem tudtam mit mondani. Csak hallgattam őt, ahogy sír.

– Mi történt veled? Miért írtál nekem ilyen levelet? – kérdeztem végül.

– Elvesztettem az állásomat… A lakbért sem tudom fizetni… Senki másra nem számíthatok… Tudom, hogy nincs jogom kérni tőled semmit… de annyira kétségbe vagyok esve…

A hangja megtört volt, idegennek tűnt. Mégis éreztem benne valamit abból az anyából, akit gyerekként szerettem.

– Anya… miért nem kerestél eddig? Miért hagytál magamra?

Hosszú csend következett.

– Gyáva voltam… Féltem visszajönni az életedbe… Azt hittem, jobb lesz neked nélkülem…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Annyi mindent akartam mondani neki: mennyire haragudtam rá, mennyire hiányzott… De csak annyit bírtam kinyögni:

– Nem tudom, hogy tudok-e segíteni neked… De beszélhetünk még?

– Persze… csak hallani akartalak…

Letettem a telefont. Áron átölelt.

– Büszke vagyok rád – mondta halkan.

A következő hetekben többször beszéltem anyámmal. Elmesélte az életét: hogyan sodródott egyik albérletből a másikba, hogyan veszítette el mindenét egy rossz döntés miatt. Megértettem, hogy nem csak én szenvedtem ebben a történetben.

Végül úgy döntöttem: segítek neki annyival, amennyit megengedhetek magamnak – de csak akkor, ha hajlandó terápiára járni és dolgozni azon, hogy újra kapcsolatot építsünk.

Anyám elfogadta a feltételeimet. Nem volt könnyű út: sokszor újra felszakadtak a régi sebek, sokszor éreztem dühöt és csalódottságot is. De lassan elkezdtünk beszélgetni egymással – nem csak a múltról, hanem arról is, hogyan lehetne jobb a jövőnk.

Most itt ülök az ablakban egy esős délutánon, és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani annak, aki egyszer összetörte a szívünket? És vajon lehet-e újra család ott, ahol egyszer minden darabokra hullott?