Egy levél, amely mindent megváltoztatott – Egy magyar anya áldozatának ára
„Ne haragudj rám, Zsuzsa, de nem bírom tovább. Elmegyek.” Ezekkel a szavakkal kezdődött az a levél, amit Gábor, a férjem hagyott az asztalon azon a hideg januári reggelen. A kávé még gőzölgött, amikor megtaláltam. A lányok, Dóri és Lilla, még aludtak a szobájukban, én pedig csak álltam ott, kezemben a papírral, és nem értettem semmit. Hogy lehet valaki ilyen gyáva? Hogy lehet valaki ilyen önző?
Aznap reggel minden megváltozott. A panelház negyedik emeletén, Újpalotán, hirtelen túl nagy lett a csend. Gábor sosem volt tökéletes férj – sokat dolgozott, néha túl sokat ivott, és egyre gyakrabban veszekedtünk apróságokon –, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer csak így elmegy. A lányoknak azt mondtam, hogy apjuknak külföldön akadt munkája. Hazudtam nekik. De mit mondhattam volna? Hogy apátok elhagyott minket? Hogy anyátok mostantól egyedül fogja tartani a frontot?
Az első hónapokban minden nap harc volt. Reggelente korán keltem, hogy elkészítsem a reggelit, aztán rohantam dolgozni a könyvelőirodába, délután pedig futottam az iskolába a lányokért. Dóri akkor volt tizenhárom, Lilla tíz. Mindketten érzékeny gyerekek voltak, de Dóri különösen nehezen viselte apja hiányát. Egyik este hallottam, ahogy sír a párnájába. Bementem hozzá.
– Miért nem jön haza apa? – kérdezte halkan.
– Dolgozik – válaszoltam gyorsan, de a hangom megremegett.
– Szerintem nem fog már visszajönni – mondta Dóri, és rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel.
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.
A családunk széthullott, de nekem nem volt időm gyászolni. A munkahelyemen is egyre több lett a stressz: új főnök jött, aki mindenkitől többet várt el. Volt, hogy este tízig is bent maradtam, csak hogy ne kelljen otthon szembenéznem az üres lakással és a gyerekek kérdéseivel.
Anyám gyakran hívott vidékről.
– Zsuzsa, nem bírod ezt egyedül! Küldd fel hozzám legalább Lillát pár hétre! – mondta aggódva.
De nem akartam szétszakítani a családot még jobban. Inkább mindent magamra vállaltam. Azt hittem, ha elég erős vagyok, ha mindent megteszek értük, akkor egyszer majd minden rendbe jön.
Az évek teltek. Dóri kamasz lett, lázadó és dacos. Egyik este későn jött haza. Idegesen vártam az ablakban.
– Hol voltál? – kérdeztem szigorúan.
– Nem mindegy? Úgyis csak dolgozol! – vágta oda.
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy pofon. Nem értette meg, hogy mindent értük csinálok? Hogy minden percben rájuk gondolok?
Lilla csendesebb volt. Ő inkább magába zárkózott. Egy nap megtaláltam a naplóját az ágya alatt. Nem akartam elolvasni… de végül megtettem. „Anyu mindig fáradt. Néha úgy érzem, mintha nem is lennék fontos neki.” Ezeket írta.
Aznap este sírtam először Gábor távozása óta.
A családi ebédek is egyre ritkábbak lettek. Karácsonykor próbáltam mindent tökéletesre szervezni: bejgli, halászlé, ajándékok – de valahogy mindig hiányzott valami. Egy évben Dóri egyszerűen bejelentette:
– Idén inkább a barátaimmal töltöm a szentestét.
Lilla is egyre többet zárkózott be a szobájába.
A munkahelyemen közben leépítések kezdődtek. Féltem, hogy elveszítem az állásomat. Egyik nap behívott az új főnököm.
– Zsuzsa, tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül… De mostantól kevesebb órában számítunk rád.
Hazafelé azon gondolkodtam: mi lesz velünk? Hogy fogom eltartani a lányokat?
Aztán egy nap Dóri bejelentette: felvették az egyetemre Szegedre. Büszke voltam rá – de közben rettegtem is attól az ürességtől, ami utána marad majd itthon.
Lilla is lassan felnőtt. Egyre kevesebbet beszélt velem. Egy este azonban váratlanul leült mellém a konyhában.
– Anyu… Te boldog vagy?
Meglepett a kérdés.
– Nem tudom – mondtam őszintén. – Néha úgy érzem, mintha csak túlélni próbálnék.
Lilla bólintott.
– Sajnálom, hogy nem voltam jobb lány…
Átöleltem őt. Akkor értettem meg igazán: mindannyian sérültek vagyunk ebben a családban.
Most itt ülök egyedül ebben a kis panellakásban. A lányok már kirepültek. Gábor soha többé nem jelentkezett. Néha még előveszem azt a levelet… és azon gondolkodom: vajon megérte ennyi mindent feláldozni? Vajon bűn-e végre magamra gondolni? Vagy örökre csak anya maradok?
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újrakezdeni ennyi év után?