Egy levél, amely mindent megváltoztatott – Az anyai önfeláldozás ára egy magyar családban

– Anya, miért sírsz? – kérdezte halkan a kilencéves Lili, miközben a kabátomat próbáltam levenni a sötét előszobában. A kezem még mindig remegett, a levél ott lapult a zsebemben, mintha égetné a bőrömet. Nem tudtam megszólalni. Csak álltam, és néztem a két lányomat: Lilit és a tizenhárom éves Katát, akik semmit sem sejtettek arról, hogy az életük most egy pillanat alatt darabokra hullik.

A levélben csak néhány sor állt, de minden szótól úgy éreztem, mintha kést forgatnának bennem:

„Dóra, nem tudom tovább folytatni. Megismertem valakit. Elköltözöm végleg. Sajnálom. A lányoknak segítek majd, de te többet érdemelsz. Bence.”

Bence. A férjem, akire mindig számítottam. Aki két nap múlva jött volna haza a németországi fuvarból. Most pedig csak egy fehér boríték maradt utána.

Aznap este nem vacsoráztunk együtt. A lányok csendben elvonultak a szobájukba, én pedig a konyhában ültem, bámultam a hideg csempét és próbáltam összeszedni magam. Anyám hívott késő este:

– Dóri, mi történt? Bence felhívta apádat…
– Elment, anya. Más nő miatt.
– Hogyhogy elment?! És most mi lesz veletek?
– Nem tudom…

A következő napokban minden mozdulat fájt. A munkahelyemen – egy kis pékségben a lakótelepen – alig tudtam mosolyogni a vevőkre. Otthon Lili egyre többet sírt éjszakánként, Kata pedig bezárkózott magába. Bence eleinte küldött pénzt, aztán egyre ritkábban jelentkezett. Végül teljesen eltűnt az életünkből.

A lakásunkban egyetlen szoba volt a lányoké, én pedig a konyhában aludtam egy régi kihúzható kanapén. Minden hónapban számoltam a forintokat: kenyérre, villanyra, iskolai kirándulásra. Néha takarítani jártam át a szomszédhoz, néha vasaltam másoknak pár ezer forintért.

Évek teltek el így. Kata leérettségizett és felvették az ELTE-re Budapestre. Lili maradt velem – fodrász szakmát tanult és dolgozni kezdett egy kis szalonban a főtéren. Azt hittem, végre könnyebb lesz… de akkor jöttek az újabb gondok.

Lili egy nap hazajött és leült velem szemben:
– Anya… terhes vagyok. Ádám be akar költözni hozzánk.

Megdermedtem.
– Lili… hova? Egy szobátok van! Hogy képzeled?
– Te eddig is a konyhában aludtál…

A szívem összeszorult. Mintha már nem is én lennék az anyjuk, csak valaki, aki főz és takarít.

Ádám beköltözött hozzánk. Minden reggel korán ment el dolgozni az építkezésre, Lili késő estig volt a szalonban, én pedig főztem rájuk és vigyáztam az unokámra, Zsófira. Egyre kevesebb helyem maradt ebben az otthonban.

Egy este Kata hívott telefonon:
– Anya… vissza kell költöznöm. Szakítottunk Gergővel és nincs hol laknom.
– Gyere haza, kicsim – mondtam rögtön, bár tudtam: ez csak újabb feszültséget hoz majd.

Kata hazajött – fáradtan, összetörten. Lili féltékeny lett rá, Ádám morgott a zsúfoltság miatt. Egyik este kitört a veszekedés:
– Meddig fogsz még zuhanyozni?! – kiabált Lili Katára.
– Legalább tiszta vagyok! – vágott vissza Kata.
Ádám becsapta az ajtót:
– Ez nem lakás, hanem átjáróház!

Akkor már nem bírtam tovább.
– Elég! – kiáltottam olyan hangon, amit még én sem ismertem magamtól. – Ez az én otthonom! Évekig csak értetek éltem! Most már nekem is jár egy kis nyugalom!

Csend lett. Lili rám nézett:
– Ki akarsz minket dobni?
– Nem… De gondolkodnotok kellene magatokon is! Kata, keress munkát és albérletet! Lili, beszélj Ádámmal saját lakásról! Nem bírok már mindent egyedül!

Pár napig mindenki kerülte a másikat. Aztán Kata talált munkát egy kávézóban és összeköltözött egy barátnőjével. Liliék is kaptak önkormányzati lakást, amikor megszületett második gyermekük.

Először maradtam teljesen egyedül húsz év után. Az első esték nehezek voltak – a csend jobban fájt, mint valaha a veszekedések. De aztán elkezdtem élvezni: átfestettem a konyhát napsárgára, vettem új függönyt és muskátlit az ablakba. Elutaztam Balatonra egyedül – sétáltam Siófokon a parton és néztem a naplementét bűntudat nélkül.

Néha meglátogatnak az unokák – Zsófi és kis Marci –, néha Kata hív fel vagy Lili kér tanácsot hajfestéshez. De már nem az a ház ez, ahol mindenki kiabál és mindenki engem akar kihasználni.

Sokszor kérdezem magamtól: vajon jól tettem? Vajon bűn-e az anyai önzés? Minden nőnek jár egy kis béke annyi év áldozat után?

Ti mit tennétek az én helyemben?