Egy lecke a felelősségről: Repedések a házasságunkban

– Gábor, megint én mosogattam el mindent! – kiáltottam be a nappaliba, miközben a kezemről csöpögött a habos víz. A férjem fel sem nézett a tévéből, csak egy fáradt „mindjárt jövök” hagyta el a száját. Ez volt az a pillanat, amikor valami bennem végleg eltört.

Nem volt ez mindig így. Amikor tíz éve összeházasodtunk, Gábor még minden apróságban segített: együtt főztünk, együtt nevettünk, együtt álmodoztunk. Aztán jöttek a gyerekek, a munkahelyi stressz, a számlák, és valahogy minden rám maradt. A háztartás, a gyerekek, az anyósom rendszeres látogatásai – mindent én intéztem. Gábor dolgozott, aztán hazaért, leült a kanapéra, és mintha láthatatlanná váltam volna.

Aznap este, amikor már harmadszor szedtem össze a szétdobált zoknikat és töröltem fel a kiömlött tejet, eldöntöttem: elég volt. Ha nem veszi észre magától, hogy mennyi mindent csinálok, majd megtanulja másképp. Másnap reggel nem csináltam semmit. Nem pakoltam el a reggeli után, nem vittem le a szemetet, nem mostam ki a ruhákat. Csak ültem a konyhában egy hideg kávéval, és figyeltem, ahogy lassan káoszba borul az otthonunk.

A gyerekek panaszkodtak: „Anya, nincs tiszta pólóm!” Gábor pedig csak értetlenül nézett körbe: „Miért ilyen rendetlenség?”

– Talán mert mostantól mindenkinek ki kell vennie a részét – mondtam halkan.

Gábor arca megfeszült. – Mire gondolsz? Eddig is mindent te csináltál. Most miért változott meg minden?

– Mert belefáradtam – mondtam ki végre azt, amit évek óta magamban tartogattam. – Nem bírom tovább egyedül.

Aznap este csendben vacsoráztunk. A gyerekek feszengtek, Gábor pedig csak bámulta a tányérját. Éreztem, hogy valami készül kitörni közöttünk.

Másnap reggel Gábor korábban kelt. Hallottam, ahogy ügyetlenül próbálja beindítani a mosógépet. Aztán káromkodás hallatszott: „Ez hogy működik egyáltalán?”

Bementem hozzá. – Segítsek?

– Nem kell – morogta dacosan.

A napok múltak, és a feszültség csak nőtt. A házban egyre nagyobb lett a rendetlenség, mindenki idegesebb lett. Egy este Gábor hangosan becsapta maga mögött az ajtót.

– Ez így nem mehet tovább! – kiabálta. – Miért kell ezt csinálnod? Miért nem mondtad el korábban?

– Hányszor mondtam már? – tört ki belőlem is. – De mindig csak legyintettél! Évek óta úgy érzem magam, mintha cseléd lennék ebben a házban!

Gábor arca eltorzult. – Sajnálom… Nem vettem észre. Azt hittem, minden rendben van.

– Mert nem akartad észrevenni! – sírtam el magam. – Mert kényelmesebb volt így neked!

Aznap este külön szobában aludtunk. Az ágyamban feküdve visszagondoltam az elmúlt évekre: mikor veszítettük el egymást? Mikor lettem láthatatlan? Vajon ő is így érez? Vagy csak én vagyok ennyire magányos ebben a házasságban?

Másnap reggel Gábor csendben ült le mellém a konyhában.

– Szeretnék változtatni – mondta halkan. – De nem tudom, hogyan kezdjem el.

– Talán kezdhetnénk azzal, hogy beszélgetünk – válaszoltam remegő hangon.

Hosszú órákon át beszélgettünk arról, mit érzünk, mitől félünk, mit szeretnénk másképp csinálni. Először éreztem azt hosszú idő után, hogy talán van remény.

De a repedések ott maradtak. A bizalom megingott, és mindketten tudtuk: ez már sosem lesz ugyanaz a házasság, mint régen.

Most itt ülök egy csésze teával az ablakban, és nézem az őszi esőt. Vajon tényleg lehet újrakezdeni? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán? Ti mit gondoltok: lehet még hinni egymásban ennyi csalódás után?