„Egy hónapod van, hogy elhagyd a lakásomat!” – Egy magyar meny története a családi elvárások és saját álmai között

– Egy hónapod van, hogy elhagyd a lakásomat! – csattant fel Éva néni hangja, miközben a konyhaasztalra csapta a porcelán csészét. A kávé kilöttyent, barna foltot hagyva a fehér abroszon. Ott álltam, remegő kézzel, és csak néztem rá, mintha nem is magyarul beszélne. A férjem, Gábor, a sarokban állt, lesütött szemmel, mintha őt ez az egész nem is érintené.

– Miért? – suttogtam végül, de a hangom alig volt több egy leheletnél.

– Mert elegem van abból, hogy semmit sem csinálsz rendesen! – vágta rá Éva néni. – Nem így neveltem a fiamat! Egy rendes asszony tudja, hol a helye. Nem jár dolgozni, hanem főz, mos, takarít! Nem álmodozik valami buta festőiskoláról!

A szívem összeszorult. A festés volt az egyetlen dolog, ami igazán boldoggá tett. De mióta Gáborral összeházasodtunk és beköltöztünk az anyósomhoz Zuglóba, minden nap harc volt. Harc a saját időmért, harc egy kis csendért, harc azért, hogy önmagam lehessek.

Gábor mindig azt mondta: „Ne törődj vele, majd megszokja.” De Éva néni nem szokott meg engem. Minden nap újabb és újabb kritikákkal bombázott: „Miért ilyen sós a leves?”, „Miért nem vasaltad ki Gábor ingét?”, „Mikor lesz már unokám?”

Aznap este Gábor csendben ült mellettem az ágyon. – Mit fogsz csinálni? – kérdezte halkan.

– Mit fogok csinálni? – visszhangoztam keserűen. – Te mit fogsz csinálni? Ez a te anyád!

– Nem akarok vitát – sóhajtott fel. – Tudod, mennyire fontos neki a család egysége.

– És neked? Neked mi fontos? Én? Vagy csak az, hogy minden úgy menjen tovább, ahogy eddig?

Nem válaszolt. Csak bámulta a sötét plafont.

Az éjszaka hosszú volt. Álmatlanul forgolódtam, miközben Éva néni szavai visszhangoztak a fejemben: „Egy hónapod van…”

Másnap reggel felhívtam anyámat vidéken. – Gyere haza, kislányom – mondta aggódva. – Itt mindig lesz helyed.

De nem akartam visszamenekülni. Nem akartam feladni mindent csak azért, mert valaki másnak nem tetszik az életem.

A következő hetekben próbáltam beszélni Gáborral. Próbáltam elmagyarázni neki, mennyire fáj ez az egész. De ő csak vállat vont: – Majd elmúlik. Anyám ilyen. Ne vedd magadra.

De én magamra vettem. Minden egyes nap egyre nehezebb lett felkelni. Egyre kevesebbet festettem. Egyre kevesebbet nevettem.

Egy este Éva néni bejött a szobánkba. – Remélem, már keresel albérletet – mondta hidegen.

– Miért nem lehetünk csak boldogok? – kérdeztem sírva.

– Mert te nem vagy idevaló – felelte ridegen. – Egy rendes magyar családban az asszony tudja a dolgát.

Aznap éjjel összepakoltam néhány ruhát és a festőállványomat. Gábor nem próbált megállítani.

A villamoson ülve néztem ki az ablakon Budapest esti fényeire. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vajon tényleg csak akkor lehet valaki jó feleség, ha feladja önmagát?

Az első hetek nehezek voltak az albérletben. Kevés pénzem volt, de végre csend volt körülöttem. Festettem. Sokat sírtam is. De minden nap egy kicsit könnyebb lett.

Egyik este Gábor felhívott.

– Hiányzol – mondta halkan.

– Te is hiányzol nekem – válaszoltam őszintén. – De nem tudok visszamenni oda. Nem tudok úgy élni, hogy minden nap azt érzem: kevés vagyok.

– Anyám már bánja…

– És te? Te mit akarsz?

Hosszú csend volt a vonalban.

– Nem tudom…

Letettem a telefont.

Azóta eltelt fél év. Festek, dolgozom egy galériában. Néha még mindig fáj, hogy Gábor nem állt ki mellettem. De most már tudom: nem vagyok kevesebb attól, hogy más vagyok.

Sokan mondják: „A család mindennél fontosabb.” De mi van akkor, ha a családod nem fogad el olyannak, amilyen vagy? Meddig kell tűrnünk mások elvárásait? Vajon tényleg csak akkor lehetünk boldogok, ha feladjuk önmagunkat?