Egy hívás, amely mindent megváltoztatott – Éva története Szegedről

– Éva, felkelsz végre? – hallottam anyám türelmetlen hangját a telefonban, miközben a hajnali sötétségben próbáltam visszaaludni. De nem ő volt az, aki hívott. Egy ismeretlen szám villogott a kijelzőn, és amikor felvettem, egy női hang szólt bele: – Tudod egyáltalán, hol van most a férjed?

A szívem kihagyott egy ütemet. Azt hittem, rossz vicc, de ahogy a hang folytatta, minden szava egyre mélyebbre mart belém. – László most is nálam van. Már hónapok óta. Gondoltam, ideje, hogy megtudd.

Letettem. A kezem remegett. A férjem, László, akivel tizenkét éve éltünk együtt Szeged egyik csendes kertvárosában, akivel közös fiunk, Bence most nyolcéves… Hogy lehetett volna képes erre? Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem a konyhában, néztem a hűtőre ragasztott családi fotót – László mosolyog rajta, Bence a nyakában –, és próbáltam visszaemlékezni: mikor kezdődött el mindez? Hol rontottam el?

Reggel László úgy jött haza, mintha semmi sem történt volna. – Jó reggelt! – mondta vidáman, és puszit nyomott Bence fejére. Én csak néztem őt, és minden porcikámban éreztem a dühöt és a fájdalmat.

– Hol voltál éjszaka? – kérdeztem halkan.

– Dolgoztam. Tudod, mennyi meló van mostanában – felelte szemrebbenés nélkül.

– Ne hazudj! – csattantam fel. – Hívtak. Mindent tudok.

László arca megfeszült. Egy pillanatig csend volt köztünk, csak Bence kanalazta a reggelijét értetlenül.

– Éva, ez nem az, aminek látszik… – kezdte mentegetőzve.

– Akkor mi? – kérdeztem sírós hangon. – Hónapok óta tart? Ki az a nő?

Nem válaszolt. Csak lesütötte a szemét. Akkor tudtam biztosan: elvesztettem őt.

Aznap délután anyámhoz mentem Bencével. Anyám mindig is szigorú asszony volt, aki szerint egy nőnek mindent el kell viselnie a családért. Amikor elmondtam neki mindent, csak ennyit mondott:

– Éva, gondolj Bencére! Egy gyereknek apa kell. Ne csinálj botrányt!

De én már nem tudtam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Hetekig próbáltam beszélni Lászlóval, próbáltam megérteni, miért történt ez velünk. Ő csak annyit mondott:

– Nem akartalak bántani… De valami hiányzott. Nem tudom megmagyarázni.

A családunk kettészakadt. Anyám minden nap hívott, hogy béküljek ki Lászlóval. Az öcsém szerint „ezek ma már mindennapos dolgok”, de én nem tudtam napirendre térni felette. Bence egyre többet kérdezett:

– Anya, apa miért nem alszik itthon? Miért vagy mindig szomorú?

Hazudtam neki. Azt mondtam, apa sokat dolgozik. De minden este sírtam utána.

A barátnőim közül sokan azt tanácsolták, hagyjam ott Lászlót, kezdjek új életet. De hogyan kezdhetnék új életet egyedülálló anyaként Szegeden, ahol mindenki ismer mindenkit? Hogy magyarázzam el Bencének, hogy az apja már nem szeret minket úgy, mint régen?

Két év telt el azóta. László végül elköltözött ahhoz a nőhöz. Bence minden második hétvégén nála van. Minden alkalommal összeszorul a szívem, amikor elmegy tőlünk.

A családom még mindig azt mondja: „Majd visszajön!” vagy „Ne haragudj rá!” De én már nem tudok ugyanúgy nézni rájuk sem. Úgy érzem, mindenki elárult: László a hűtlenségével, anyám az ítélkezésével, az öcsém a közönyével.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Bence egyszer azt mondta:

– Anya, én nem akarom, hogy szomorú legyél miattam vagy apa miatt.

Akkor értettem meg: neki is fáj ez az egész. Nem tudom megvédeni őt az igazságtól.

Most itt ülök egyedül esténként a lakásban, hallgatom Bence halk szuszogását a szomszéd szobából, és azon gondolkodom: vajon valaha újra bízni fogok valakiben? Vajon lehet-e újrakezdeni úgy, hogy közben ennyi sebet hordozunk magunkban?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre megmarad bennünk ez a fájdalom?