Egy hétvége anyósékkal: Csak egy cseléd vagyok a saját otthonomban?
– Zsuzsi, hol van már az a leves? – Anyósom hangja élesen hasít bele a vasárnap délelőtt csendjébe, miközben én a konyhában próbálok egyszerre háromféle ételt készíteni. A gőz párát von az ablakra, a kezem remeg, ahogy a kanalat szorítom. Iván, a férjem, a nappaliban ül apjával, és valami focimeccset néznek. Egy pillanatra megállok, és hallgatom őket: nevetnek, beszélgetnek, mintha minden rendben lenne. Csak én érzem úgy, hogy minden alkalommal, amikor anyósomék nálunk vannak, egyre kisebb leszek?
– Mindjárt kész, csak még megkóstolom! – kiáltok vissza erőltetett vidámsággal. A szívem közben összeszorul. Mióta Ivánnal összeházasodtunk, minden hétvégén nálunk vendégeskednek. Eleinte örültem neki – hiszen család vagyunk –, de mostanra már csak fáradtságot és szorongást érzek. Anyósom sosem elégedett: ha túl sós a leves, megjegyzi; ha nem elég puha a hús, összeráncolja a homlokát. Apóssal kevesebbet beszélgetek, ő inkább csak csendben figyel.
Aztán egyszer csak ott terem mögöttem az ajtóban.
– Zsuzsikám, te mindig ilyen rendetlenül főzöl? – kérdezi félmosollyal, de a hangjában ott bujkál az ítélet. Körbenézek: liszt a pulton, morzsa a földön. Megszégyenülten törlöm le gyorsan.
– Sajnálom, csak sietek, hogy minden kész legyen időben – motyogom.
– Régen nálunk nem volt ilyen – mondja halkan. – Az én időmben egy asszony tudta, hogyan kell rendet tartani.
A torkomban gombóc nő. Vajon tényleg ilyen rossz háziasszony vagyok? Vagy csak sosem leszek elég jó neki?
Iván közben bejön egy pohár vízért. Ránézek, hátha észreveszi rajtam a feszültséget.
– Minden rendben? – kérdezi futólag.
– Persze – hazudom. – Csak kicsit fáradt vagyok.
– Majd pihenj egyet ebéd után – mondja, és már megy is vissza a nappaliba.
Ebéd közben anyósom minden falatot kritizál. – A hús lehetne szaftosabb. A krumpli túl főtt. A saláta sótlan. – Apám mindig azt mondta: egy nő értékét az asztal mutatja meg – teszi hozzá jelentőségteljesen.
Iván csak mosolyog: – Jól van már, anya, finom ez így is!
De nekem minden szó tőrdöfés. Az ebéd végére már alig bírom visszatartani a könnyeimet. Amikor végre elvonulnak kávézni, én maradok a mosatlan hegyekkel.
A konyhában ülök egyedül, és nézem az ablakon át az udvart. Gyerekkoromban azt hittem, ha felnövök és saját családom lesz, boldog leszek. Most viszont úgy érzem magam, mint egy cseléd a saját házamban.
Este Iván odajön hozzám.
– Mi bajod van? Egész nap olyan furcsa vagy.
– Semmi – mondom halkan.
– Zsuzsi, kérlek…
Ekkor eltörik bennem valami.
– Elegem van! – fakadok ki. – Minden hétvégén csak főzök, takarítok, mosogatok! Anyukád sosem elégedett velem! Te pedig… mintha nem is látnád ezt!
Iván döbbenten néz rám.
– Nem tudtam, hogy ennyire bánt…
– Hogy ne bántana? Nem érzem magam itthon! Csak dolgozom és próbálok megfelelni mindenkinek! Mikor lesz végre fontos az én érzésem is?
Csend lesz köztünk. Iván leül mellém.
– Sajnálom… tényleg nem vettem észre. Mit szeretnél?
– Hogy legalább egyszer állj mellém! Hogy mondd meg anyukádnak: ez az én otthonom is! És hogy ne kelljen minden hétvégén ezt átélnem!
Iván bólint lassan.
Másnap reggel anyósom újra beszól valamiért. De most Iván megszólal:
– Anya, kérlek… Zsuzsi mindent megtesz értünk. Talán nekünk is segítenünk kellene neki.
Anyósom meglepődik, de nem szól semmit. Após feláll, és elkezdi leszedni az asztalt.
Én pedig először érzem azt hosszú idő után: talán mégis lehet változás.
De vajon tényleg elég lesz ez? Vagy újra visszasüppedek majd a régi szerepbe? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon más magyar nők is érzik ezt néha?