Egy gyermekért mentem a kórházba, hárommal jöttem haza – Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Gábor, most már tényleg indulnunk kell! – kiáltottam a fürdőszobából, miközben a fájások egyre sűrűbben jöttek. A hajnal még csak pirkadt, de a lakásban már órák óta feszült csend uralkodott, amit csak a bőröndök cipzárjának hangja és a kisfiunk, Marci halk szuszogása tört meg. Gábor idegesen keresgélt valamit a nappaliban, aztán végre előkerült a kocsikulcs.

A kórházba vezető úton egyikünk sem szólt egy szót sem. Csak a rádióból szólt halkan a Quimby, de én már csak a saját szívverésemet hallottam. Második gyermekünket vártuk, minden vizsgálat szerint egy egészséges kislányt. Az orvosom, dr. Szabó Éva, mindig megnyugtatott: minden rendben lesz. De ahogy beléptünk a szülőszobába, valami megváltozott.

– Judit, most gyorsan le kell feküdnie, azonnal megnézem a szívhangokat! – mondta Éva, miközben a szülésznő, Ildikó már készítette az infúziót. A következő percekben minden felgyorsult. Hirtelen három orvos jelent meg körülöttem, és csak foszlányokat hallottam: „ikrek?”, „nem láttuk az ultrahangon”, „azonnali császármetszés”.

A műtő fényei vakítottak, Gábor kezét szorítottam, de őt már nem engedték be. Egyedül maradtam a félelemmel és a fájdalommal. Aztán minden elmosódott. Csak annyira emlékszem, hogy valaki azt mondta: „Még egy baba! Még egy!”

Amikor magamhoz tértem, Éva ott ült mellettem. – Judit, három egészséges babád van. Két kislány és egy kisfiú. – A szavai visszhangoztak a fejemben. Három? Hogy lehet ez? Hiszen minden vizsgálat szerint csak egy gyermekem lesz!

A következő napok ködösek voltak. Gábor arca egyszerre tükrözött örömöt és rémületet. Anyám, Ilona, sírva hívott fel: – Kislányom, hogy fogjátok ezt bírni? – kérdezte, de én csak annyit tudtam mondani: – Nem tudom, anya. Nem tudom.

A kórházi szobában egymás mellett feküdt három apró test. Anna, Lili és Bence. Mindegyikük más-más arcocskával, de ugyanazzal a csodával a szemükben. Az első éjszaka, amikor mindhárman egyszerre sírtak, úgy éreztem, összeroppanok. Gábor próbált segíteni, de láttam rajta, hogy ő is retteg. Marci otthon volt a nagyszülőkkel, és minden este sírva kérdezte a telefonba: – Anya, mikor jössz már haza?

Hazatérésünk napján a szomszédok az ablakból lesték, ahogy Gábor három babahordozót cipel be a lépcsőházba. A lépcsőfordulóban találkoztunk Piroskával, aki csak annyit mondott: – Jaj, Juditkám, hát ti most mit fogtok csinálni? – Fogalmam sincs – válaszoltam őszintén.

Az első hetek pokoliak voltak. A házban állandóan sírás, pelenkák, cumisüvegek és fáradtság. Gábor visszament dolgozni, én pedig egyedül maradtam a négy gyerekkel. A barátnőim eleinte segítettek, de aztán mindenkinek megvolt a maga baja. Anyám hetente egyszer jött át főzni és mosni, de ő is egyre fáradtabb lett.

Egyik este Gábor későn ért haza. Fáradtan ledobta magát a kanapéra, és csak nézett maga elé. – Nem bírom tovább, Judit – mondta halkan. – Ez nem élet. Nem ezt akartuk. – Megfagyott bennem a vér. – És szerinted én bírom? – vágtam vissza. – Én sem ezt akartam! De most már itt vannak! A gyerekeink! – A hangom remegett, és könnyek folytak végig az arcomon.

Aznap éjjel nem aludtunk. Csak ültünk egymás mellett a konyhában, és hallgattuk a babák sírását. Gábor végül megszólalt: – El kell adnunk a lakást. Ez így nem megy tovább. – A szívem összeszorult. Ez volt az otthonunk. Itt nőtt fel Marci. De igaza volt: négy gyerekkel egy kétszobás panelban nem lehet élni.

Elkezdődött a lakáskeresés. Minden hétvégén néztünk valamit: régi házakat a külvárosban, panelokat Újpesten, albérleteket Zuglóban. Minden túl drága volt vagy túl kicsi. Közben a babák nőttek, Marci egyre zárkózottabb lett. Egy este odabújt hozzám: – Anya, már nem szeretsz? Csak a babákat szereted? – Összetörtem. Hogy magyarázzam el egy ötévesnek, hogy nem tudok egyszerre négyfelé szakadni?

A családunk lassan széthullott. Gábor egyre többet dolgozott, én egyre többet sírtam. Egyik este anyám leült mellém: – Judit, segítséget kell kérnetek. Ez nem szégyen. – De kitől? Az államtól? A barátoktól? Mindenki csak a maga bajaival van elfoglalva.

Aztán egy nap kaptam egy levelet a védőnőtől: „Pályázzanak az önkormányzati bérlakásra!” Nem hittem benne, de beadtuk a papírokat. Két hónap múlva jött a hír: kaptunk egy háromszobás lakást Káposztásmegyeren. Nem volt új, de tágas volt és világos. Amikor először beléptünk, Marci felkiáltott: – Anya, itt elférünk mindannyian!

Az új lakásban lassan minden rendeződött. Gábor kevesebbet dolgozott, én is találtam egy részmunkaidős állást. A babák nőttek, Marci újra mosolygott. De a régi sebek még sokáig fájtak. Néha éjjelente felriadok: mi lett volna, ha nem kapunk segítséget? Ha nem bírjuk ki együtt?

Most itt ülök az ablakban, nézem, ahogy a gyerekeim játszanak az udvaron. Néha még mindig félek. De megtanultam: néha a legnagyobb káoszban találjuk meg azt, ami igazán fontos.

Ti mit tennétek a helyemben? El lehet bírni ennyi terhet szeretet nélkül? Vagy éppen ez ad erőt mindenhez?