Egy gyerek szeszélye majdnem tönkretette a barátságomat: „A férjem már nem bírta tovább, és megkérdezte: ‘Nem tudna egyedül játszani, vagy mesét nézni?’”

– Nem tudna egyedül játszani, vagy mesét nézni? – kérdezte a férjem, Gábor fojtott hangon, miközben Dóra kisfia, Marci már a harmadik órája szaladgált a nappalinkban, mindent felforgatva. Dóra csak egy fáradt mosolyt küldött felénk, miközben a telefonján babafotókat mutogatott nekem. Én pedig ott ültem, szorongva, hogy vajon mikor lesz vége ennek a látogatásnak.

Pedig régen minden más volt. Dórával együtt nőttünk fel egy panelházban Zuglóban. A játszótéren ismertük meg egymást, és onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Minden titkunkat megosztottuk egymással: első szerelmek, csalódások, egyetemi vizsgák – mindent együtt éltünk át. Aztán ő férjhez ment, én pedig karriert építettem. A kapcsolatunk mégis megmaradt, legalábbis azt hittem.

Aztán megszületett Marci. Dóra hirtelen eltűnt a közös programokból. Először azt hittem, csak átmeneti lesz, de aztán minden találkozónk arról szólt, hogy Marci mit evett, mit álmodott, hányat kakilt. Az Instagramján minden kép a gyerekről szólt. A Facebook-profilképén is Marci volt. Még a WhatsApp-ikonja is egy babafotó lett. Egyre inkább úgy éreztem, mintha elveszítettem volna a barátnőmet.

Egyik este Gáborral ültem a kanapén, és panaszkodtam neki:
– Egyszerűen nem értem Dórát. Mintha megszállottja lenne a saját gyerekének. Már nem is kérdez semmit rólam.
Gábor vállat vont:
– Ez normális. Anyák ilyenek lesznek. De azért… nem lehetne néha nélküle találkozni?

Próbáltam beszélni Dórával erről. Egy kávézóban ülve óvatosan szóba hoztam:
– Nem hiányzik néha az, amikor csak mi ketten voltunk? Amikor órákig beszélgettünk mindenféléről?
Dóra szeme megtelt könnyekkel.
– Dehogynem hiányzik! Csak… most minden más. Folyton fáradt vagyok, és Marci nélkül már nem is tudom elképzelni magam.

A következő hetekben próbáltam alkalmazkodni. Meghívtam őket hozzánk vasárnaponként ebédre. De Marci mindig hisztizett, ha nem kapta meg azonnal a játékait vagy a kedvenc meséjét. Gábor egyre ingerültebb lett:
– Ez így nem mehet tovább! Nem vagyunk mi babysitterek!

Egyik este Dóra felhívott sírva:
– Sajnálom, hogy mindent elrontok! Tudom, hogy mostanában csak Marciról beszélek… De félek, hogy elveszítelek téged is.
Éreztem a hangjában a kétségbeesést. De bennem is ott volt a harag és a csalódottság.

Aztán jött az igazi törés. Egy közös barátunk esküvőjére voltunk hivatalosak. Dóra az utolsó pillanatban lemondta, mert Marci belázasodott. Én egész este egyedül ültem az asztalnál, miközben mindenki más párban vagy barátokkal nevetgélt. Hazafelé menet zokogtam az autóban.

Másnap reggel Dóra üzenetet írt: „Bocsáss meg! Tudom, hogy mostanában nem vagyok jó barát.”
Nem válaszoltam azonnal. Napokig gondolkodtam azon, hogy mit jelent számomra ez a barátság. Vajon el tudom fogadni azt az embert, akivé Dóra vált? Vagy csak azt szeretném visszakapni, aki régen volt?

Végül találkoztunk egy parkban. Marci homokozott, mi pedig leültünk egy padra.
– Szeretném, ha tudnád – kezdte Dóra –, hogy nekem is hiányzol. De most mindenem Marci körül forog. Félek attól is, hogy ha nem vagy mellettem, teljesen elveszítem magam.
– Én is félek – mondtam halkan. – Félek attól, hogy már nincs helyem az életedben.

Sokáig csak ültünk csendben. Aztán Dóra megszorította a kezem.
– Próbáljuk meg újra? Lehetünk másmilyenek is… de még mindig barátok.
Bólintottam.

Azóta lassan tanuljuk egymást újra. Néha csak kettesben találkozunk – ilyenkor Dóra igyekszik nem csak anyaként jelen lenni. Máskor együtt játszunk Marcival – én is próbálom elfogadni őt az új szerepében.

De néha még mindig elgondolkodom: Vajon tényleg lehet-e ugyanaz egy barátság egy gyerek születése után? Vagy muszáj elengedni azt, ami régen volt? Ti mit gondoltok erről?