Egy fedél alatt: Hogyan törte össze a férjem és a legjobb barátnőm árulása az életemet

– Gábor, hol voltál tegnap este? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhapultba kapaszkodtam. A kezem izzadt, a szívem vadul vert. Gábor rám sem nézett, csak motyogott valamit a munkáról. De én már tudtam. A telefonján egy üzenet: „Köszönöm az estét, szerelmem. Kata.” Ez volt az a pillanat, amikor minden darabokra hullott.

Húsz év házasság, két gyerek, közös otthon Zuglóban, minden áldozat, amit hoztam – mindez semmivé vált egyetlen mondattól. Katával, a legjobb barátnőmmel, akivel együtt nőttünk fel a panelházak között, akivel együtt sírtunk és nevettünk, akinek mindent elmondtam. Most ők ketten… Nem tudtam eldönteni, melyikük árulása fáj jobban.

Aznap este nem aludtam. Gábor horkolt mellettem, mintha semmi sem történt volna. A plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni: mikor kezdődött? Mikor lettem láthatatlan? Talán amikor elvesztettem a munkám a könyvtárban, és minden időmet a gyerekekre fordítottam? Vagy amikor Gábor egyre később járt haza? Kata pedig mindig ott volt – segített, vigasztalt… vagy csak figyelt, hogy mikor lesz alkalma elvenni tőlem mindent?

Másnap reggel Gábor már elment, mire felkeltem. A kávéfőző kattogása helyett csak a csend maradt. A gyerekek – Dóri és Marci – még aludtak. A telefonomra néztem: új üzenet Katától. „Beszélnünk kellene.”

Találkoztunk a közeli parkban. Kata idegesen babrálta a sálját. – Sajnálom, Zsuzsi – mondta halkan. – Nem akartam, hogy így legyen…

– Akkor miért lett így? – kérdeztem. A hangom keményebb volt, mint vártam.

– Gábor… ő… mindig is tetszett nekem. De sosem gondoltam volna… – Kata hangja elcsuklott.

– És én? Én nem számítok? Húsz év barátság után ezt érdemlem?

Kata sírni kezdett. Én csak álltam ott, mint egy szobor. Nem tudtam sírni. Még nem.

Otthon Dóri kérdezte: – Anya, miért vagy ilyen szomorú?

Nem tudtam mit mondani. Hazudtam valamit a munkáról. De belül tombolt bennem a harag és a fájdalom.

A következő hetekben Gábor kerülte a tekintetem. Egy este leült mellém.

– Zsuzsi… beszélnünk kell.

– Nincs miről beszélni – vágtam rá.

– Sajnálom… Nem akartam bántani téged. De Katával… valami megváltozott bennem.

Felnevettem – keserűen, hangosan. – És velem mi lesz? A gyerekeinkkel?

– Nem akarom elveszíteni őket… de Katát sem tudom elengedni.

Akkor értettem meg: nem én vagyok az első. Talán sosem voltam az.

Az anyám azt mondta: – Zsuzsikám, ne hagyd magad! Egy asszony mindent kibír.

De én nem akartam mindent kibírni. Nem akartam tovább hazudni magamnak.

Egy este összepakoltam Gábor ruháit. Letettem az előszobába.

– Menj el! – mondtam halkan.

Gábor csak állt ott, zavartan.

– Zsuzsi… biztos vagy ebben?

– Igen. Most először biztos vagyok valamiben.

A gyerekek sírtak. Marci azt kérdezte: – Anya, apa már nem szeret minket?

– Dehogynem, kicsim – öleltem magamhoz őket –, de néha a felnőttek hibáznak.

Az első hetek pokoliak voltak. Egyedül maradtam két gyerekkel, félelemmel és dühvel. Az utcán mindenki minket nézett; Zuglóban gyorsan terjednek a pletykák. A boltban ismerősök suttogtak mögöttem: „Láttad? A Gábor elhagyta Zsuzsit Katáért!”

Kata próbált keresni, de nem válaszoltam neki többet. Egy nap levelet hagyott az ajtómban: „Bocsáss meg!” De hogyan lehet megbocsátani azt, ami örökre megváltoztatott?

A gyerekek miatt muszáj volt talpra állnom. Elmentem dolgozni egy könyvesboltba. Minden nap újabb harc volt: önmagammal, az emlékekkel, az emberek tekintetével.

Egy este Dóri odabújt hozzám:
– Anya, ugye egyszer minden jobb lesz?
– Igen, kicsim – suttogtam –, egyszer biztosan.

Most már tudom: nem mások miatt kell élnem az életemet. Nem Gáborért, nem Katáért – hanem magamért és a gyerekeimért.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e újra bízni valakiben? Vagy örökre elveszítettem ezt a képességet?