Egy fedél alatt: Egy magyar anya szégyene, harca és győzelmei

– Már megint késel, Katalin! – csattant fel anyám hangja, ahogy beléptem a konyhába. A falióra épp hatot ütött, a reggeli fény sápadtan szűrődött be a függönyön. A lányom, Anna csendben ült az asztalnál, a kezében szorongatta a kopott uzsonnás dobozát.

– Tudom, anya, de a busz megint késett – próbáltam magyarázkodni, miközben Anna haját igazgattam. Anyám csak legyintett.

– Mindig csak kifogásokat keresel. Ha rendes férjed lenne, nem kéne ennyit dolgoznod. – A hangjában ott volt az a régi, jól ismert keserűség.

A szívem összeszorult. Három éve hagyott el Gábor, azóta egyedül nevelem Annát. A faluban mindenki tudja, hogy magamra maradtam. Az emberek suttognak mögöttem a boltban, az iskolában, még a templomban is. „Biztosan ő tehet róla” – mondják. „Egy rendes asszonyt nem hagy el a férje.”

Az első hónapok pokoliak voltak. Gábor elvitte a pénzt, az autót, mindent. Csak az adósságot hagyta itt nekünk. Anyámék befogadtak ugyan, de sosem engedték elfelejteni, hogy csak teher vagyok. Apám reggelente szó nélkül ment el otthonról, este pedig csak bámulta a tévét. Néha úgy éreztem, mintha láthatatlan lennék.

Anna volt az egyetlen kapaszkodóm. Miatta keltem fel minden nap hajnalban, miatta vállaltam el minden munkát: takarítottam a polgármesteri hivatalban, segítettem a boltban, esténként pedig varrtam másoknak. Minden forint számított.

Egy este Anna sírva jött haza az iskolából.

– Anya, miért mondják azt a többiek, hogy szegények vagyunk? – kérdezte remegő hangon.

Leültem mellé az ágyra és átöleltem.

– Azért mondják ezt, mert nem értik, milyen nehéz lehet valakinek egyedül. De mi nem vagyunk kevesebbek senkinél – suttogtam.

De belül én is szégyelltem magam. Szégyelltem a szakadt kabátomat, hogy nem tudtam új cipőt venni Annának télre, hogy néha csak krumpli jutott vacsorára. És szégyelltem azt is, hogy anyám minden nap emlékeztetett rá: „Bezzeg a testvéredék!” – mondta gyakran. „Juditnak rendes férje van, három gyerekük is van már!”

Judit sosem nézett rám lenézően, de éreztem rajta is azt a feszengést. Egyszer megkérdeztem tőle:

– Te sosem irigyelted tőlem azt, hogy szabad vagyok?

Elmosolyodott.

– Néha igen – vallotta be halkan –, de inkább félek attól, hogy egyszer én is így járok.

A faluban mindenki mindent tudni vél. Amikor egy nap megtudták, hogy újra dolgozni kezdtem a boltban – ahol Gábor új barátnője is dolgozott –, azonnal elindultak a pletykák.

– Nézd csak, Katalin visszamászik oda, ahonnan egyszer már kidobták! – hallottam a hátam mögött.

Hazafelé menet sírtam. Anna kezét szorítottam és próbáltam erősnek mutatkozni előtte.

Egyik este anyám rám förmedt:

– Miért nem keresel rendes férfit? Egyedül sosem fogsz boldogulni!

– Nem akarok férfit csak azért, hogy ne legyek egyedül – vágtam vissza dühösen. – Inkább leszek szegény és tisztességes!

Aznap este Anna odabújt hozzám.

– Anya, én büszke vagyok rád – suttogta.

Ez adott erőt továbbmenni. Egyre többet dolgoztam, lassan sikerült félretenni egy kis pénzt. Varrtam másoknak ruhákat, néha egész éjjel fent voltam. Anna segített tanulni a varrógép mellett.

Egy év múlva sikerült annyit összegyűjtenem, hogy kibéreljünk egy kis házat a falu szélén. Nem volt nagy, de a miénk volt. Anna örömmel festette ki a szobáját rózsaszínre.

A családom nem értette meg ezt a döntést.

– Hogy képzeled ezt? Egyedülálló nőként külön költözöl? Mit fognak szólni az emberek? – kérdezte anyám felháborodva.

– Nem érdekel már, mit mondanak – feleltem halkan. – Annának és nekem saját életre van szükségünk.

Az első hónapok nehezek voltak. Sokat sírtam éjszakánként. De amikor reggel Anna mosolyogva ébredt mellettem, tudtam: jól döntöttem.

Azóta eltelt két év. Anna kitűnő tanuló lett, én pedig saját kis varrodát nyitottam a házunk egyik szobájában. Az emberek lassan elfogadták, hogy nem vagyok kevesebb attól, mert egyedül nevelem a lányomat.

Néha még mindig érzem anyám tekintetét a hátamon, amikor meglátogat minket. De már nem fáj annyira.

Most itt ülök az ablakban egy csésze teával és nézem Annát játszani az udvaron. Eszembe jut minden könny és megaláztatás – de tudom: megérte végigcsinálni.

Vajon hány nő él még ma is szégyenben és félelemben Magyarországon? Mikor jön el az idő, amikor nem kell többé rejtegetni a sebeinket?