Egy elfelejtett csendes üzemmód – amikor a múlt újra csörög

– Hajnali négy óra van, Gábor! – sziszegtem a telefonba, miközben a sötétben tapogatózva kerestem a szemüvegemet. – Tudod, hogy holnap dolgozom?
– Bocsánat, Zsuzsa, de muszáj volt beszélnem veled… – A hangja fáradt volt, és valami furcsa szorongás bujkált benne.

A csendes üzemmódot tegnap este elfelejtettem bekapcsolni. Most emiatt hallgathattam a volt férjem panaszait, miközben a lakótelepi panelházban mindenki más még békésen aludt.

– Mi történt? – kérdeztem végül, bár tudtam, hogy Gábor sosem hív csak úgy. Mindig van valami oka.

– Tudod… mostanában nem mennek jól a dolgok. A munkahelyen leépítések lesznek, és… hát… – hallgattam, ahogy sóhajtott. – Szükségem lenne egy kis segítségre. Csak egy húszezresre, amíg megjön a fizetés.

Felültem az ágyban. A szívem összeszorult. Nem először fordult elő, hogy Gábor pénzt kért tőlem, de most valahogy mégis más volt. Talán mert az utóbbi időben magam is egyre nehezebben jövök ki a fizetésemből, miután a lányunk, Lilla egyetemre ment Pécsre, és minden hónapban küldöm neki az ösztöndíj-kiegészítést.

– Gábor, én sem állok túl jól mostanában… – kezdtem halkan.

– Tudom, Zsuzsa. De te mindig olyan erős vagy. Mindig megoldod valahogy. – A hangjában ott volt az a régi bizalom, ami egyszerre volt hízelgő és nyomasztó.

– Majd holnap átutalom – mondtam végül fáradtan. – De kérlek, ne csinálj ebből rendszert.

– Köszönöm! – szinte suttogta. – Majd visszaadom, amint tudom.

Letettem a telefont. A plafont bámultam. Vajon tényleg ilyen erős vagyok? Vagy csak mindenki ezt hiszi rólam?

A reggel már nem hozott nyugalmat. A konyhában ültem egy csésze kávéval, amikor Lilla hívott videón.

– Szia anya! – mosolygott rám a képernyőről. – Képzeld, felvettek az Erasmusra! Jövő félévben Berlin!

– Gratulálok! – próbáltam örülni vele, de közben azon gondolkodtam, hogyan fogom ezt anyagilag bírni.

– Ugye nem baj? Tudom, hogy drága lesz… de majd dolgozom kint is! – mentegetőzött Lilla.

– Ne aggódj emiatt! Megoldjuk! – mondtam gyorsan, de közben már számoltam fejben: lakbér, repülőjegy, biztosítás…

A munkahelyemen sem volt jobb a helyzet. Az iskolában, ahol németet tanítok, egyre több órát vesznek el tőlem. Az igazgatónő, Sárika néni már harmadszor mondta el ezen a héten:

– Zsuzsa drága, tudod te is: kevesebb gyerek van, kevesebb csoport indul… De te olyan ügyes vagy! Biztos találsz magadnak magántanítványokat!

Hazafelé a buszon azon gondolkodtam: vajon tényleg ügyes vagyok? Vagy csak mindenki ezt várja el tőlem?

Otthon várt rám egy levél az onkológiáról: kontrollvizsgálat időpontja. Egy éve találtak nálam egy apró csomót a mellemben. Akkor azt mondták: jóindulatú. De azóta minden kontroll előtt rettegés fog el.

Este felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.

– Te figyelj már! – kezdtem rögtön. – Szerinted normális dolog az, hogy a volt férjem pénzt kér tőlem hajnalban? És hogy mindenki azt hiszi rólam: én vagyok az örök túlélő?

Éva nevetett.

– Zsuzsa! Te tényleg túlélő vagy! De attól még néha lehetnél gyenge is. Nem kell mindig mindent egyedül cipelni.

– És ha nincs más választásom? Ha mindenki rám számít?

– Akkor is! Néha engedd meg magadnak, hogy sírj vagy dühöngj! Vagy szeress! Vagy hibázz!

Csend lett köztünk. Aztán Éva halkan hozzátette:

– Amúgy… mi van azzal a sráccal? Tudod… azzal a Péterrel a nyelviskolából?

Elpirultam.

– Semmi különös… Néha beszélgetünk órák után. Kedves fiú.

– Fiú? Zsuzsa! Az ötvenes éveiben jár!

Nevettünk mindketten. De Éva hangja komolyabb lett:

– Adj esélyt magadnak! Nem csak anyuka vagy meg túlélő meg pénzautomata! Nő is vagy!

Aznap este Péter rám írt Messengeren:

„Szia Zsuzsa! Holnap ráérsz egy kávéra? Rég beszélgettünk.”

Sokáig bámultam az üzenetet. Aztán visszaírtam: „Igen.”

Másnap délután találkoztunk a Duna-parti kávézóban.

– Hogy vagy mostanában? – kérdezte Péter óvatosan.

– Fáradtan – vallottam be őszintén.

– Segíthetek valamiben?

Ránéztem. Annyi mindent akartam mondani: hogy félek a vizsgálattól; hogy aggódom Lilláért; hogy Gábor újra pénzt kért; hogy néha úgy érzem: eltűntem önmagam számára is.

De csak annyit mondtam:

– Jó veled beszélgetni.

Péter elmosolyodott.

– Szerintem te sokkal erősebb vagy annál, mint gondolod. De ha egyszer elfáradsz… én itt leszek.

Hazafelé menet sírtam a buszon. Nem tudtam eldönteni: ezek most örömkönnyek vagy félelemtől fakadók.

Otthon Lilla újra hívott.

– Anya! Ugye büszke vagy rám?

– Nagyon büszke vagyok rád! – mondtam könnyekkel a szememben.

Aztán átutaltam Gábornak a húszezrest. És közben azon gondolkodtam: vajon meddig lehet bírni ezt az örökös erősnek látszani akarást? Mikor jön el az a pillanat, amikor végre kimondhatom: most én kérek segítséget?

Kedves olvasó: ti is érzitek néha úgy, hogy mindenki csak adni vár tőletek? Mikor jött el nálatok az a pillanat, amikor végre magatokra is gondoltatok?